Cserhalmi Anna: Mesét rejtő vízimalom

Lehajolt, hogy az utolsó ágacskát is eligazítsa és összeköthesse a batyut, mielőtt a hátára felteszi. Nagyot sajdult a dereka, a hatodik gyermek születése után ez lassan mindennapossá vált. - Sietnem kell, oda kell tenni az ebédet, és még be kell gyújtanom - motyogta magában. Végre mindennel végzett, neki indulhatott a jó órás útnak a falu felé. Hűvös, ködös reggel volt, pruszlikját szorosabbra húzta, de nem fázott, épp eléggé kimelegítette a rőzse cipelése. Az erdő közepe táján állt egy elhagyott vízimalom, itt mindig megpihent kicsit. Lekuporodott egy nagy kőre és onnan nézte nagy, kerek álmodozó szemeivel az épületet, ilyenkor gondolatban különös meséket szövögetett, amit aztán esténként nem felejtett elmondani a dunna alól pislogó siserehadnak. A malom valaha jobb időket látott, de még most is egyben volt rajta szinte minden. Hatalmas kerekéből csak néhány lapát hiányzott, de egy ügyes férfiember helyre tudta volna állítani fertály óra alatt, akár a hiányzó cserepek pótlását, vagy a mohával borított zsindely befoltozását a kerék melletti kiszögelésben. A sebes víz zúgása erősen hallatszott, de amint elhagyta a kereket szelíden, lecsendesedve csordogált a kétlyukú, terméskőből épült híd alá, és onnan folytatta útját. Egy ütött-kopott ladik félig telve esővízzel, a malomkerékből kiszabaduló habos sodrásban járta féktelen táncát, olykor nekicsapódva a roskadozó fából tákolt lépcsőknek, de így sem tudta eltépni a rozsdás láncot, amivel a molnár köthette ki valaha gondosan. Borka emlékeiben még élt a mindig zsíros kötényt hordó, kicsit tokás, kerekképű molnárné, akinek orcájáról a jóságos mosoly sosem hervadt le, csak ha pörölni kellett a két naplopó inassal, akik naphosszat hevertek volna a lisztes zsákokon, ha az erélyes asszonyság nem tartja őket szem előtt. Hej mert az ura is afféle tedd-ide, tedd-oda jószág volt, bizony annak is elkélt a jóságos dorgáló irányítás. Borka kislánykorában szeretett ide járni, mert a molnáréknak nem volt gyermekük, és szívesen látták hajlékukban a leánykát. Ilyenkor az asszony, behívta a konyhába, leültette a lócára a jó meleg tűzhely mellé, lisztes kezét beletörölte nagy kötényébe, és adott a gyermeknek egy jó nagy buktát, vagy lepényt. Leült mellé és amíg az majszolt, mindig mesélt egy érdekes mesét. Borkának most is mosolyt csalt az orcájára az, az eset, amikor a mese után kiszaladt és végig kutatta a patak partját békákért. Minden egyes békát felemelt, és némi gondolkodás után megcsókolta a fejebúbját. De sajnos egyikből sem lett királyfi, mint a mesében. A kis bolond csak akkor hagyta abba, amikor a molnár felesége ezt meglátta, és próbálta elmagyarázni neki a mese és a valóság közti különbséget. Nehéz volt megérteni, béka láttán még sokáig a varázslatos királyfira gondolt. Talán a sok mese hatására lett örök álmodozó, és hat gyerkőcének mindennapra szőtt meséket. Felhúzta a batyut a hátára, vetett még egy búcsúpillantást a malomra és elindult hazafelé. Lassan a harmat felszáradt, csak a pókhálókon csillogott még, felébredt a természet, szöcskék ugráltak el fürge lépései elől. Rabul ejtette a látvány, és már el is ragadta képzetét a mese szivárványszíneiben gazdag csodálatos világa. A szitakötők repkedő tündérapródok, pillangók a komornák, posztócipője leheletkönnyű cifra topán, hátára nehezedő súly pedig egy arannyal átszőtt brokát uszály. Álmából vékony kis hangocskákra ocsúdott: - Mamuska, mamuska mit hoztál? Mit hoztál? Köténye zsebébe nyúlt, ahol papírosba csomagolva ott lapult a néhány szem málnacukor, amit induláskor rejtett el.

 

"Felkelnék, hogy halljam, ahogyan lélegzel,
Nézni a mosolyod, amíg te alszol,
Amíg a távoli álomban vagy.
Eltölthetném az életem, ebben az édes megadásban,
Megállíthatnám azt, hogy elveszítsem ezt a pillanatot,
Minden perc, amit veled töltök, egy olyan pillanat, amit megbecsülök.

Nem akarom becsukni a szemem,
Nem akarok elaludni,
Mert hiányoztál baby,
És nem akarom hiányolni ezt.
Mert amíg rólad álmodom,
A legédesebb álom, ami valaha is volt,
Mert még hiányozol baby,
És nem akarom hiányolni ezt.

Fekve bezárom neked az érzéseket, a szíved dobog,
És bámulom, amíg te alszol,
Csodálat nekem, ha nézel.
Amikor megcsókolom a szemeidet,
És megköszönöm Istennek, hogy együtt lehetünk,
Én csak azt akarom, hogy veled maradjak ebben a pillanatban, örökké,
Örökké és állandóan.

Nem akarom becsukni a szemem,
Nem akarok elaludni,
Mert hiányoztál baby,
És nem akarom hiányolni ezt.
Mert amíg rólad álmodom,
A legédesebb álom, ami valaha is volt,
Mert még hiányozol baby,
És nem akarom hiányolni ezt.

Nem akarok hiányolni egy mosolyt,
Nem akarok hiányolni egy csókot,
Én csak veled akarok lenni.
Helyes, hogy itt vagyok veled, egészen olyan ez…
Én csak közel akarlak tartani magamhoz,
Közel érezni a szívedet az enyémhez
És csak itt maradni ebben a pillanatban,
Az összes pihenésemért az időből.

Nem akarom becsukni a szemem,
Nem akarok elaludni,
Mert hiányoztál baby,
És nem akarom hiányolni ezt.
Mert amíg rólad álmodom,
A legédesebb álom, ami valaha is volt,
Mert még hiányozol baby,
És nem akarom hiányolni ezt."

Tamáskámnak szülinapja lesz. Gábor és Orsi már hétvégén felköszöntötte, ezzel a gyönyörűséges madártejtortával, amit Gáborkám sütött. Nemcsak gyönyörű, de nagyon finom volt! Én két ilyen hatalmas tál sajtos masnit sütöttem vasárnap, azt vitte el a munkahelyére. Tatárbifsztek, ami péntek óta érik a pácban és sör lesz a szülinapi menü „osztrákiában”. Édes csillagom, nem lesz velünk, hogy jól megráncigálhassam a fülecskéjét. No, ami késik, az nem múlik, majd pénteken! Ma boltozok, Gáborkám szakácskodni ment, Sárvárra az egyik szállodába. Jaj és mivel találkozik rögtön egy boltban az ember?! Az alkoholista fiatal nővel, akinek van két gyereke és az alkohol lassan felemészti az egész embert. Ennek ellenére nagyon sajnálom, mert egy emerről van szó. Épp, hogy kitette a lábát a boltból, rögtön váltotta őt két alkesz pasi, akik nem győzték leszólni a nőt, tücsköt-bogarat összehordtak róla, mintha ők különbek lennének. Szomorú egy világot élünk, az embereknek minél kevesebb jut az ételre, annál többet költenek szeszes italra és cigarettára. Csóróságban születnek az újabb alkohol betegek, manapság nem a házak épülnek fel, hanem az emberek épülnek le a kilátástalanságtól. Szótlanok, kedvetlenek az emberek, nem úgy, mint régen. Nincs kedélyes beszélgetés az utcán, már nem is reménykednek semmiben. Pedig a remény az nagyúr, az tartja az emberben a lelket! Én ennek ellenére reménykedem, és minden emberhez van egy-két kedves és biztató szavam. Tudom „egy fecske nem csinál nyarat” , de a barom politika miatt nem omolhat teljesen össze a világ! Javaslom, aki csak teheti válassza az optimizmust, és segítsünk kétségbeesett társainkon! Sokszor egy jó beszélgetés, az, hogy meghallgatom, vagy egy vállveregetés, és egy mosoly többet segít az anyagi támogatásnál. Ne akarjuk senki életét megváltoztatni, ne akarjuk nevelni, átformálni, pénzt tömni a markába ezzel leróni napi jó cselekedetünket, mert ez egyik sem segít. Az önbizalmat visszaadni nem könyöradománnyal szokták, azzal csak lejjebb taszítom a mélybe, embernek kell, hogy érezze magát a társaságodban és a társadalomban! Ezt kéne meglátni ott fent a „nagyokosoknak” és munkát adni az embereknek, nem segélyt!

Utóirat: "Tégy jót, segítséged megsokszorozódik!" Hosszú távon azokat az érzéseket, energiákat kapjuk vissza a külvilágtól, amelyeket mi sugárzunk. Pusztán attól ha elkezdünk "adni", egy mosolyt, egy gesztust, pozitív visszajelzést, már az adás élményétől is jobban érezhetjük magunkat, ezek segíthetnek minket is abban, hogy egy-egy negatívabb hangulaton átsegítsük magunkat." (ezt olvastam délután a Meglepetés újságban)

Olyan jólesett kint lenni az udvaron, tettem vettem persze afféle hétfői hangulatban. Majd késő délután leültem a nyugágyba, ahol szokás szerint mama cicc, az én öreg Franci cicám bemászott az ölembe. Először dörgölőzött, majd dorombolva olykor el-elszundikálva ült a combomon. Bandi lefeküdt mellénk a földre és ebben az idilli környezetben néztük hárman a kertet, hallgattuk a madarak énekét. Hétvégén Apci levágta a füvet, harsány zöld az egész udvar, virágzik a fehér és sárga nárcisz, és tele van a bokrok alja ibolyával. Évről-évre egyre több van belőlük, nem tudom, hogyan kerültek ide, nem lilák inkább kék és fehér a szirmuk talán kicsit nagyobbak is korai társaiknál. Néztem a fákat, a hatalmas fűzfa, zsenge zöld hajtásaival, lelógó friss zöld fürtjeivel, amik eltakarják a régi vaskos, néhol elszáradt ágakat, olyan, mint egy érett asszony, akit hatalmába kerített újra a szerelem. Tán a mellette levő ifjabb nyárfa lehelt csókot a nyakába. Úgy fest a kert, mint egy bálterem. A fűz és nyárfa mellett, hatalmas zöld szoknyában pompázik egy középkorú fenyő asszonyság, féltőn húzza magához gyönyörű szőke fürtös zsenge, első bálos aranyeső leánykáját. Tőlük kicsit arrébb a szőke szépséges nővére, rózsaszín fodrokban tündöklő japán birs kokettál, egy méregzöld bársony kabátos kecskerágó ifjúval. A terem szélén két igen idős, már matuzsálemnek számító bölcs ciprus, és fenyő apó álldogál, barna és zöld, széles kihajtójú hosszú frakkban, beszélgetnek, és kritikus szemmel bámulják a bálozó fiatalokat. A szomszédból áthajló cseresznyefa, akár Hamupipőke a tündértől kapott csodálatos, tündöklő csipke ruhájában riadt, kíváncsisággal tekintget be a bálterem ablakán. No, hát így álmodozva bámészkodtunk, míg szép lassan ránk esteledett…..

Néha kicsit borús, de aztán gyorsan kisüt a napocska. Kint melegebb van, mint bent a házban. Minden virágzik, csodálatos virágillat tölti be az egész udvart, belecsókolt a tavasz a tájba. Ez a vadszilvafa, errefelé "potyóka szilvának" hívják, tavasszal mindig ilyen gyönyörű. Amennyire tele van virágokkal, annyira tele szokott lenni apró, sárga gyümölccsel. Sajnálom a gyorsan lepotyogó, kicsit fanyar gyümölcsöt, szoktam törni a fejem, hogy mit kéne belőle csinálni. Eltenni? Arra nem jó. A férfiak többsége tutira rávágná, hogy pálinkát! Szerintem arra sem jó. Áh, nem érdemes vele foglalkozni, ha megérik legelni kell és kész! :)



Így megy ez nálunk. Ha az ember kicsit kifekszik a nyugágyba rögtön jönnek a potyautasok. Még jó, hogy a Bandi nem akar az ölemben napozni! :)



Viszont bármit csinálok rögtön ott van a lábam alatt. Nélküle nem lehet teregetni, macskát cirógatni meg végképp nem, mert akkor őt is kell. A jó idő ellenére Marcus beteg. Torokgyuszi, és légcső hurut. Borzasztóan köhög, mindent bevetettem már, Biri néne hozzám képest kutyafüle, ráadásul itt a fél gyógyszertár. Holnap viszem vissza az orvoshoz. Nem értem, volt idő, amikor két évig nem látta az orvos, most egymás után esik bele a torokfájós, náthás betegségekbe. Az egész faluban nem esznek annyi vitamint, mint ez a gyerek, és hiába. A Doktornő azt mondja egymást fertőzik a suliban. No, és persze a kamaszkori marhaságok, ha hűvös az idő sapka az égő, nyak állandóan szabadon, hiába a divatos "arafatos" kendő. :) Hiába morgok minden reggel, a gyerek csak megy a konok feje után! És csak most jön a neheze, 14 év még az elején járunk.... 

Ezek az idézetek Kormos Franciska könyvéből valók. Múlt héten, kedden hozta a postás.
Valós történet, az Ő története, egy kislányról szól, akit nem kímélt a járványos gyermekbénulás. Lélekbemarkoló, lelkivilágát, érzéseit gyönyörű hasonlatokkal írja le. Bevallom, a könyv olvasásakor és másolás közben is könnyekben úszott a szemem…..           

„Nyáron történt. Mindenben az élet gyönyöre izzott. A fákon a levelek összeölelkeztek, hogy árnyékot nyújtsanak a vándorlóknak és az otthon maradóknak. A virágok fölött méhek szorgoskodtak, vagy pillangók kíváncsiskodtak. Szellő nem mozdult, felhők nem ringtak, a kövek a homokban sütkéreztek. Közelről s távolból tyúkok kotkodálása verte fel a szuszogó csöndet, olykor kutyaugatás hallatszott.
Furcsa fáradtság karolt át, nem kitartóan, csak időnként, mintha nem is velem lenne dolga.
Emlékezetem úgy őrzi a pillanatot, mint gubó a hernyót. Védi, majd útnak ereszti, amikor éppen felidézem, de nem lepkeként, hanem hernyóként.. Aztán újra magába zárja, s az emlék tovább kínlódik a burokban. Szeretne csodálatos lepkévé válni, de akadályt gördít elé a tény, amely üvölt, vigyorog, és óriási ceruzájával a megmásíthatatlanság egyenletét írja, csak írja az élet rongyosra rágott füzetében. Hernyó vagyok, reménykedő, napfényre vágyó, szárnyakról álmodó. Vigasz a vigasztalanságban, hogy az álmok a gubóban is helyet találnak maguknak. Mekkora ajándék! Velük készülök egy más világba, ahol nem tudom, érnek-e számomra is édes gyümölcsök. Mert elsorvad a lélek, ha nem.”
”Az éjszaka olyan, mint a habos kakaó. Édes és illatos. Szeretek sokáig ébren maradni, hogy halljam a szobatársak lélegzését. Ha szuszogást hallok, úgy érzem, mesebeli pályaudvaron vagyok, ahol suttogva beszélgetnek egymással a vonatok.  A szoba félhomályban fürdik. Szeretem ezt az ásító sötétséget. Csak sóhajtozik, de nem alszik el, inkább ringat.”
”A mennyországot úgy képzeltem, mint egy hatalmas kertet, amiben több a bokor, mint a fa. A bokrokat kis bungalónak is lehet használni, és minden gyereknek, aki az égbe jut saját bungalója van. Az én bokromon madárfészek is található, benne pici, csipogó fiókákkal. Most még csak elképzelem, de ha én is elmegyek Lackó után, egész biztosan rátalálok. Vajon esik-e hó a mennyországban? S ha igen, lesz-e ott szánkóm? És lesz-e ott domb? Rázzák-e a fák ott is az águkat, hogy megszabaduljanak a hótakarótól?”
”A zene csapong a szobában, hozza hírét a felnőttek vígalmának, és hirtelen nagyon szeretnék én is már felnőtt lenni. A hajam divatosan be lenne fésülve, új ruhámon színes pöttyök ülnének, és egy asztal mellett várnám, hogy táncba vigyen valaki. Nem kéne sokat várnom, mert szép lennék, feltűnően szép, akiért rajonganának a hódolók. Én boldogan mennék táncolni, körbe-körbe az asztalok között. Kicsit lengedezne a szellő, jólesőn, hajat bontogatón, arcot meg-megsimítón. Fölnéznék a csillagokra, azok is pörögnének velem, s az egész világ egy óriási ringlispíl lenne. Aztán megérkezne a hajnal is. Piros hálóingben megnézné a táncunkat, csak utána öltözne át nappali ruhájába. Így lesz-e, ki tudja? A jövő olyan titokzatos. Lábamat átengedi-e a gipsz a cipőnek, s a kórházi pizsama a csinos nyári ruháknak? A jelen oly szürke, hogy csak az álmok és a szálló szappanbuborékok festegetik néha sárgára, zöldre, kékre, fényesre. A könnyek nem barátkoznak velük. A könnyek olyanok, mint azok az öreg nénik, akik fekete fejkendőt viselnek. Én nem akarok fekete fejfedőt.”

Kedvem volna felkapni ezt a gyerkőcöt, össze puszilgatni, és mindent megtenni azért, hogy sose hordjon „fekete fejfedőt”.

”Nagyon sok szeretettel Aninak, akit az élet az elválasztó kilométerek ellenére is hozzákapcsolt az én kis keringős világomhoz: Taci”

www.zseblog.hu/node/28718
Ennek a különleges, kedves embernek az életéből olvashattok az általam oldalt "belinkelt":
Menedékház 1, 2, 3. Pántlika csodálatos világa. Kacat blog címeken.

Folytatom a tegnapit..... Mennyi, mennyi jópofa dolog! Simán el lehet költeni egy zsák pénzt, nekünk nőknek ehhez különben is fantasztikus érzékünk van. :) Figyeltem a piacon vásárló párokat, aztán már Orsival hallgattuk és néztük őket. Érdekes, szociológiai felmérést lehet egy ilyen helyen végezni.  :) Legtöbb mondat, ami a férjek szájából elhangzik:
- Minek az a szar neked? - Megint egy vacakkal több! :) Lehet, hogy néha igazuk van.
Szerintem vagy otthon kell hagyni apucit, vagy külön kell válni a piacon, ha nem akarjuk, hogy szegény megőrüljön, míg mi egy jópofa kütyüt, ami nem tudjuk mire való, de csillog-villog stb. órákig nézünk.

Tegnap családom egyik fele Bécsben volt. Én Orsival és szüleivel Oberwartba mentem, a bolhapiacra. Reggel hatkor indultunk. A jó idő hatására óriási volt a piac, rengeteget bámészkodtunk, én pedig szorgalmasan kattintgattam a masinámat. Két dolgocskát vettem csak, majd holnap felteszem, kimostam és még ki kell vasalnom. Kár, hogy a képeket szerkesztenem kell felrakás előtt, mert eredetiben az igazi, jó újra nézni a dolgokat, ráközelítve. Ja, és ilyenkor látom azt is, hogy hoppá, ez is, az is volt, és miről maradtam le, mert ott elkerülte a figyelmemet. Nembaj, ez így jó, és dicséretet érdemlek, mert nem vásároltam össze mindent, "hideg fejjel" mérlegeltem, hogy mire van szükségem. Ugyanis ez egy veszélyes hely, a tapasztalat beszél belőlem, nagyon nehéz ellenállni az ott fellelhető kincseknek. Akkor meséljenek helyettem a képek, melyeknek egyik felét teszem fel ma, a többit holnap, mert sok. :)

Svájci spagettitermés.
A BBC "Panoráma" című hírműsorában 1957-ben bejelentették, hogy a gyenge tél és a rettegett spagettizsizsik kiirtásának köszönhetően a helyi parasztok legnagyobb örömére nagyon jó volt a svájci spagettitermés. A hírt a televíziós bejátszás kísérte, ahol a svájci parasztok fákról húzzák le a hatalmas spagettiszálakat. A híradást követően nézők tömege érdeklődött arról, hogyan kell spagettifát ültetni. A kérdésekre a BBC diplomatikusan csak annyit válaszolt, hogy "tegyünk egy szál spagettit paradicsomszószba, és reméljük a legjobbakat." :)
/hvg.hu/

Hétvégén az újságban olvastam egy olyan városról, amiről még idáig sosem hallottam. Felizgatta rendesen a fantáziámat, és azóta rákerestem oldalakra, érdekes dolgokat találtam róla.
Dél-Indiában, Tamil Nadu államban, a Bengáli öböl partján, Pondicherry-től 6 km-re terül el Auroville, a világ egyik legismertebb spirituális központja. 1968-ban Sri Aurobindo tanításai alapján szellemi és lelki társa, Mira Alfassa későbbi nevén: Anya alapította az indiai kormány és az UNESCO segítségével. A Virradat Városa. A város közepén foglal helyet a „város lelke” Matrimandir, egy hatalmas aranygömb.
Belül csigalépcsőn közelíthető meg a tizenkét hófehér márványoszlopos szentély, a kápolna közepén egy 80 centiméter magas kristály, amely a tető résén besugárzó fényt egyenletesen szerteszórja. Nincsenek bent szobrok, képek, virágok. Csak csend. Titokzatos ragyogás. Áhítat. Béke. Ez a csendes meditáció helye a közösség lakóinak és az idelátogatóknak.
A város 2500 hektáron fekszik, kb. 1500 lakosa van, több mint 30 országból érkeztek. 23 iskolája van, ahol szakmát is lehet tanulni. Mindenki azt tesz, amihez ért, és mindennap kötelező legalább öt órát dolgozni.  Érdekes dolgokat lehet még olvasni róla a neten. Például: A letelepedés szabályairól. Az életmódról. A természeti források tudatos, bölcs felhasználásáról.
”Auroville célja hogy a világ és az emberiség sürgető problémáira mint: környezetszennyezésre, szociális különbségekre, iskolázatlanságra, betegségekre, társadalmon belüli elidegenedésre, családok széthullására, modern életmódra, természet pusztítására és kizsákmányolására lehetséges megoldásokat keressen és kínáljon.”
Kofi Annan és a Dalai láma is járt itt. Auroville senkié, vagyis az egész Emberiségé. Itt az élet Isteni tudatosságot szolgálja.  Célja, hogy olyan életformát alkosson és mutasson az embereknek, ami a közösségi értékeken és összefogáson alapul. Véget nem érő tanulás, folyamatos fejlődés a kortalan fiatalság városa.
Még talán én is szívesen fognék bele, egy ilyen "új életbe".





www.youtube.com/watch


/Forrás: Google, Wikipedia/

Alhattam volna reggel, de mégis felébredtem ugyanúgy mint hétköznap, beidegződés. Egy nagy bögre gyümölcsteával és a friss újsággal bújtam vissza az ágyba. Az első oldalaknál mindjárt fel is ment a pumpa. A legjobban kereső, toplistát vezető parlamenti képviselők fizetései voltak felsorolva…. Inkább nem folytatom. Kellett ez a „jóféle” adózási rendszer! Továbblapoztam… Itt ez a vasi kislány esete, aki Angliában meghalt. Felfoghatatlan! A tanárok szombaton megérkeztek és csak hétfőn délután keresték fel a szülőket. És megannyi döbbenetes információ az oldalnyi cikkben. Újság kivégezve, gondoltam jöhet a televízió. Stúdióban, élőben Zacher Gábor toxikológus, és Szabó Gyuri bácsi 81 éves füves ember. Téma: 2011. áprilisától nem ismeri el az EU a gyógyfüvekkel való gyógyítást, csak a termék-kiegészítőket. Vagyis egy kis vállalkozásnak, mint például Gyuri bácsié kb. kétmillió forintot kell fizetnie minden terméke bevizsgáltatásáért és a forgalomba helyezéséért. Elmondta mindkét fél a véleményét, mint „ellenfél”. A kis vállalkozásoknak erre nincs pénzük, eddig is bevizsgált mindent az OGYI. Marad majd a gyógynövények exportja, és jó pénzért behozza a külföldi, akinek minderre a cécóra van elég pénze. Aki rászorul drágáért majd megveheti, ha van miből, ha nincs…. Fogy a magyarság. Persze ezt már megszokhattuk. Volt nekünk elég cukorrépa földünk, volt nekünk több cukorgyárunk is. Nem sorolom, annyi mindenünk VOLT. Most is van, hoznak be, azt is, amit először innen visznek ki, valamikor volt rá pénzünk, most NINCS. Mit számít, értünk beszélgetnek, alszanak, olvasnak újságot, vagy meg sem jelennek nagy fizetésükért honatyáink a parlamentben. Értünk küszködnek, hozzák meg a "jobbnál jobb" döntéseiket, hogy egyszer majd nekünk jó legyen. EGYSZER MAJD. Nem kell azon rágódni, hogy mi legyen a Gellért-hegy tetején: A Szűz Mária szobor, vagy a Szent Korona emlékmű lehet annak a maroknyi magyarnak, aki hajdanán ezen a földön élt, és kihalt az évszázadok óta tartó szar politikai vezetés miatt!

Taci (Kacat) küldte a videót, örültem neki, mindjárt meg is született a bejegyzés a fejemben kedvenc témámról, a nevetésről. Eszembe jutott a gyerekkorom, mennyire imádtam nevetni, sőt most is imádok. Gyerkőcként, amikor nálunk nyaralt egy másik gyerek és aludni kellett, hányszor de hányszor jött be az apukám takarodót fújni, és majd megfulladtunk kispárnába temetett fejjel a röhögéstől, és képtelenség volt abbahagyni. Hogy min nevettünk? Semmin. Csak úgy, de azt nagyon. Aztán az iskolában, a legszigorúbb tanárnál, amikor az órán ment körbe a „röpcédula”, rajta egy popsi rajz, amiből vonalak jelezték a hangot és a szöveg: púúúú! Először csak kuncogás, a tanár szigorú, kémlelő tekintete, majd kirobbanó röhögés. Egy ilyen röhögés balesetet is okozott, ugyanis annyira nevetett az egyik lány, hogy szép nagy tócsa keletkezett a padja alatt. Első gyerkőcöm szülése után frissen szült anyukák feküdtünk a kórteremben, beszélgettünk, majd a beszélgetés jajgatós röhögésbe fulladt, amire aztán bejött az ügyeletes orvos. Szegény császározott mamák szenvedtek a vígabbnál vígabb történetektől. Emlékszem azon vihogtunk a legjobban, amikor valaki azt mesélte, hogy véletlenül szellentett egyet előtte a férje, majd zavarában beverte a szekrénybe a fejét, amitől sikeredett egy hatalmas ráadás puki is. :) Az élet produkálja néha az igazi kabarét. Szeretem mosolyogva kezdeni a napot, mert tényleg működik a mondás, hogy: „Mosolyogj, és a világ vissza mosolyog rád!” Erről már írtam egy korábbi bejegyzésemben. Multikban a bevásárló kocsit toló morcos asszonyokról, az idegbeteg pénztárosokról…. Mert olyan nagy dolog lenne, ha mosolyognának? Bizton mondhatom, hogy engem ezeken, a helyeken megismernek, szeretnek, mert mindig jó kedvem van, és mindig van egy-két jó szavam az eladókhoz, pénztárosokhoz. Egyre több kutatás bizonyítja, hogy a pozitív gondolatok, és a nevetés jótékony hatással van a szervezetünkre. Hátha még társul hozzá néhány elismerő szó, amit nem csak kaphatunk, de mi is adhatunk másoknak! (mint a filmben)
Olvastam például, hogy a közhiedelemmel ellentétben az arc kevésbé ráncosodik nevetéskor: ilyenkor 17 izom mozog egyszerre, aktivitásuk pedig feszesíti a bőrt. Tehát, aki nevet az szép is. A nevetés ugyanakkor jót tesz a szívnek, javul a vérellátása, csökkenti a stresszhormonok képződését, megkönnyíti az érfalak munkáját. Japán tudósok szerint, csökkenti a vércukorszintet. A mosoly magabiztos benyomást kelt, bizalmat ébreszt, és különben is szívesebben barátkozunk humoros emberekkel.
”Csillapítja a fájdalmat. Csökkenti a gyulladást. Erősíti az immunrendszert. Kalóriákat éget el. S mindezt egyszerre. Mielőtt a legközelebbi patikába szaladnánk beszerezni ezt a páratlan csodaszert, jobb, ha tudatosítjuk: ez nem kapható semmilyen gyógy- vagy közintézményben. Az egyetlen hely, ahonnan elővarázsolhatjuk, mi magunk vagyunk.”
Már az ókorban hittek jótékony hatásában. No, és a középkor udvari bolondjai? Hozzátartoztak a királyi rezidenciához.
A mai világban akiknek megadatott, hogy könnyű szívvel, nevetve járják az élet útját, és élik a hétköznapjaikat általában egészségesebbek, életrevalóbbak, mint pesszimista embertársaik.  Egy kiadós röhögéssel úgy megtornáztatjuk hasizmainkat, mint egy sor felüléssel, ráadásul napi 10-15 percnyi kacagással 50 kilokalóriát égetünk el.

szerintem.blog.hu/2009/06/07/bruhaha_tomeg_pszichologia

szerintem.blog.hu/2008/01/28/depresszio_miert
 

Tegnap nagyon szép idő volt, kirándultunk egy kicsit itt a kertek alatt, és a hegyen Anyával, és persze Bandi kutyával.

Mindig érdekelt, hogy mi lesz a világgal a jövőben. Olyan filmeket találok tárgyakról, dolgokról a neten, amit néhány évvel ezelőtt még sci-fi írók fogalmaztak meg és manapság már nem elképzelhetetlen, hogy egyik napról a másikra találkozzunk velük. Vajon meddig tud a világ fejlődni? Nem az a kérdés, hogy mire képes, mert sok mindenre hihetetlen dolgokra, hihetetlen tempóban. Az a kérdés, hogy mennyi ideje van rá? Amikor olyan problémákkal kell szembenéznünk, mint a környezet rohamos pusztulása, az atom, etnikai háborúk, és a túlnépesedés, ez mind, mind létünket veszélyezteti. Olvastam, hogy mindennél legveszedelmesebb „vírus” a pénz! De nem akarok belemerülni, inkább itt egy újabb film, amit találtam. Az üveg, amely lehetővé teszi az információk zökkenőmentes áramlását, munkában, vásárlás és pihenés közben. Fantasztikus! Remélem ez az álom is hamar beteljesül….

Hűvös márciusi este egy férfi stoppol a gyér forgalmú úton. Ráesteledik, az eső is szemerkélni kezd, amikor meglát egy lassacskán felé közeledő fénycsóvát. A kocsi lassan mellé gurul, emberünk feltépi a jobb oldali ajtót és beugrik. Megdöbbenve látja, hogy a kocsiban nem ül senki, de az szépen egyenletesen halad tovább. A meglepetésből felocsúdva – arra gondolván, itt legalább nem ázik – elnyújtózik az ülésen, és ekkor veszi észre, hogy az úton egy kanyarhoz közelednek. Még mielőtt a kormányhoz tudna nyúlni, megjelenik egy kéz és a kocsit a helyes irányba kormányozza, majd eltűnik. Az emberünk köpni-nyelni nem tud a megdöbbenéstől, főleg amikor a jelenet a következő kanyarnál megismétlődik, majd újra és újra, ahogy épp az útirány megkívánja. Végül elérkeznek egy benzinkúthoz, ahol a kocsi begördül a parkolóba. A stoppos, aki ekkor már eléggé be van rezelve, félelmében meg sem várja, hogy a kocsi megálljon, kipattan és berohan a töltőállomásra. Megpillantja a pult mögött álldogáló kutast, és éppen belekezdene az elképesztő történet elmesélésébe, amikor kinyílik az ajtó és belép két ázott férfi. Az egyik rápillantva odaszól a másiknak: Te Béla! Itt az a pasas, aki beugrott a kocsiba, amikor toltuk.

Öt órakor elvittem a fiamat kresz tanfolyamra, kismotorvizsgát szeretné letenni. Szép lassan jöttem hazafelé a két „falut” összekötő úton, és gyönyörködtem a táj és az égbolt szépségében. Lassan, de ébred a természet, a fák és bokrok pici rügyei már zöldellnek az ágakon. Az út szélén lévő magas fák tetején, és a már a felére fogyatkozott szénakazlakon mindig ül egy-egy zsákmányra vadászó vércse, így volt ez most is. És ilyenkor mindig kint vannak az erdőszélén az őzikék, élelmet keresnek a szántóföldeken, most is láttam két csapatot. Bánom, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet. Az égbolt egyik oldalán a lemenő Nap fényes aranyszegéllyel burkolta be a felhőket, a másikon hegyeket és hatalmas hullámokkal habzó óceánt formáztak a felhők. Ebben a festői égi kavalkádban úszott előttem a „hegyünk”, apró pincékkel az oldalán, alatta a szerényen meghúzódó kicsi falunkkal. Hihetetlen, hogy mennyi erőt és boldogságot tud adni a természetnek egy cseppnyi szépsége! A lélek e pillanatnyi részeg mámorában felvidul az ember, felejt minden bajt és gondot. Nem is akaródzott igazán hazajönni, amikor bekanyarodtam a ház elé, azon gondolkodtam, visszamegyek. Visszamegyek, megállok az autóval egy kiszögelésben, viszem a masinámat fényképezek, nézelődök, és gondolkodom. Aztán úgy döntöttem maradok, és leülök a gép elé, leírom. Bevallom, először csak ültem, és nem akart mozdulni a kezem, próbáltam befelé hallgatózni, mit súg a bensőm, mit mond a lelkem, vagy meghallani egy angyal üzenetét. Fura gondolatok szállták meg a buksimat, nem tudom miért, de itt motoszkál bennem Ady versének néhány sora:

„De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.”

Félbe kellet hagynom az írást, Marcit hazahoznom de már sötétben. Útközben azon járt az eszem, mennyi mindent, mennyi szépet tudnék írni, például a csillagos égről, amit tegnapelőtt a teraszról bámultam sokáig. Langyos szellő játszadozott a szélcsengővel, ami különös zenei aláfestése volt a pazar látványnak. Az Afrika múzeumban vásároltam a csengőt évekkel ezelőtt, bambuszból készült és furcsa, kicsit misztikus hangja van, egyáltalán nem hasonlítható semmiféle csengőhöz, inkább kolompnak nevezném. Egyszer olvastam, hogy a bambuszból készült szélcsengő szerelem és az egészség őrzője. Azóta még jobban szeretem.
Befejezem az írást, mert sosem kerül fel a blogra, és bizony, ha belejövök reggelig tudnám folytatni.  Mi sem mondhatná el jobban most a bennem bujkáló érzéseket, mint a következő idézet:

”Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.”
/Anna and the barbies/

Ezt a bejegyzést blogbarátom Zoli írása ihlette..... irigylem Őt a "Dunájáért", aminek a partján olyan szép gondolatai születnek.
szittyazoli.freeblog.hu/archives/2011/03/16/Tavaszkoszonto_a_tavasz_elso_pillanatat_megelozo_pillanat/

Annak idején regisztráltam a facebookra és egy jó ideig nem használtam. Aztán bele-bele kóstoltam, és megszerettem. A másik közösségi oldalt, akkor kezdtem mellőzni, amikor beindult a hírfolyam stb. mindenféle marhaság, hülye alkalmazások. Egyszerűen az agyamra ment, amikor jöttek a barom értesítések, hogy valamelyik barát megválaszolt rólam egy kérdést pl.: mennyire vagyok kreatív, vagy hűséges, és hasonlók. Küldj egy piát….. Hát ez teljesen kiakasztott! Ki az a hülye, aki ezt kitalálta? Na, gyorsan leiratkoztam a hírfolyamról és mindenkit nagyon szeretek, de én ilyesmivel nem foglalkozom. Szerintem igazából a közösségi oldalnak nem ez a feladata. A facebookon is ott vannak a nem normális alkalmazások, és bizony nem telik el egy nap, hogy ne kapnék felkérést: Ölelések, Küsse, Envoyer une rose, Smile my friends stb. Kedves barátaim! Még egyszer mondom, mindenkit nagyon szeretek, de én ezt baromságnak tartom! Ott várakozik a sok felkérés, lehet, hogy haragszik rám az, aki küldte, és nem veszem a lapot. Sajnálom. Ha már itt tarunk, nem kis égés szerintem, amikor azt látom, hogy egy felnőtt családos, érett asszony, vagy pasi a Randi vonal és a Lovehunter alkalmazást vette fel. Hö, hö… lebukott! :) Mosolyognom kell, amikor huzamosabb ideig látom, hogy kedves ismerősöm kínlódik, szerelmes, vagy csak egy jó szex hiányzik neki, mert minden arra utal, amit felrakosgat az üzenőfalra. Nem vagyok prűd, és én is vagyok szerelmetes hangulatban, no de nem mindegy, hogy hol! „Vadásznyelven” a bőgést, barcogást, búgást, koslatást, dürrögést, és pacsmagolást az üzenőfalon, hagyjuk meg a tiniknek. A blog az más, az személyes, ahogy most is a véleményemet kinyilvánítom, itt szabad, mindent szabad, vagy olvassák, vagy nem. Lehet, hogy ezért a bejegyzésért engem megköveznek, és kikiáltanak szívtelennek, nem vagyok az, csak egy kicsit próbálok józanul gondolkodni. Na, persze… nehezemre esik. :) Szeretem, ha a közösségi oldalon jópofa dolgokat találok, vagy éppen egy jó zenét rak fel valaki, lehet ez nagyon szerelmes, nem ezzel van a baj, én is szoktam, máshol van a kutya elásva….tudom, nem kell elmagyaráznom. Különben egy csomó jó dolgot, jó oldalt találtam, olvashattam a barátok jóvoltából, ki tudja magamtól rátaláltam volna-e az ominózus oldalra, nem biztos. Továbbra is elkötelezett híve,”szerelmese” vagyok a facebooknak, nem azért írtam, amit írtam. Csak úgy….

(gímszarvas – bőg, dámszarvas – barcog, vaddisznó – búg, róka – koslat, fácán – dürrög, borz – pacsmagol) :)



 

Előttem egy csomó régi okirat, köztük Nagypapám 1934-es „magyarosítási”, névváltoztatási engedélye, mely a gyermekeire is kiterjed. Azokban az években, de főleg később, tudjuk a történelemből nehéz volt német névvel létezni. Időben cselekedett és okosan tette. Viszont rengeteg papírt kellett ehhez beszereznie, keresztleveleket, születési anyakönyvi kivonatokat. Ezek a papírok most itt vannak a kezemben. Milyen az élet, és mit hoz a sors, pont száz évre rá visszaszármaztam oda, ahonnan a családom egykor elindult. Nagyapám Sárváron született 1896-ban, mi 1996-ban költöztünk Sárvár közelébe, és ’96-ban Sárváron a Nádasdy várban fogadtunk egymásnak örök hűséget Apcival. Apai részről csupa kései gyerkőcök a felmenőim. 1810-ben született Ladislaus ükapám, és Elisabetha ükanyám Sárváron, az ő szüleik állítólag Ausztriából jöttek, csak elmondásból tudom. 1858-ban született Alexander dédapám Sárváron, 1854-ben pedig Mária dédanyám szintén Vas megyében. 1894-ben kötöttek házasságot a rábahídvégi római katolikus plébánián. Két évre rá született Nagypapa.
Nagypapa katona képe 1916-ból

Tóni fiam múlthéten hivatalból részt vett a Fonogram díjátadón, mint újságíró, fotóriporter és az Ocho Macho együttest kísérte el. Itt láthattok és olvashattok tudósítást az eseményről:
vasnepe.hu/kultura_oktatas/20110301_fonogram_anima_ocho_macho
kepek.vasnepe.hu/cgi-bin/kepek/index.cgi
kepek.vasnepe.hu/cgi-bin/kepek/index.cgi
Megjelent Kormos Franciska könyve, büszke vagyok, hogy barátomnak tudhatom őt, mert egy jó ember és ráadásul nagyon szépen ír. A könyvéhez Jókai Anna írta az ajánlót. Mielőbb beszerzem én is, és elolvasom.  Tacinak nemrég szembe kellett néznie a halálos kórral, amit és ahogy megismertem őt, az élet szépségeire és szeretetére oly fogékony emberként sikerül legyőznie, talán már le is győzte. Szerény ember, de nekem elmesélte, hogy Jókai Anna tavaly ősszel a betegágyánál meglátogatta őt. Itt olvashatjátok a könyv ajánlóját:
www.zseblog.hu/node/28718


Tóni készítette ezt a videót is...

Jennifer és Jim folyamatosan nagyon magas vízszámlát kaptak, és annak ellenére, hogy pontosan tudták, hogy a számla alapján elfogyasztott vízmennyiség - egyszerűen lehetetlen, hogy az ő vízfogyasztásukat mutatja, nem tudtak a dolog ellen tenni. Spóroltak a vízzel ahol csak tudtak, a magas számlák maradtak. Mindent leellenőriztették a hatóságokkal, a vízóra pontosságát, a házban futó, a kinti és a földalatti csöveket, a vízelosztót az utcában, a csapokat, a mosógépet, a mosogatógépet stb.....anélkül, hogy bárhol bármi hibát felfedeztek volna. Hihetetlenné és érthetetlenné kezdett válni a helyzet, már a költözésre gondoltak, mikor Jim megbetegedett. Otthon maradt, feküdt az ágyban, amikor a földszintről vízfolyást hallott.
Kitántorgott az ágyból, és végre rájött az extra orbitális vízszámlák okára.  A jelek szerint ez minden áldott nap 8 órán keresztül így ment, míg Jennifer és Jim dolgozni voltak. Jim úgy gondolta, ezt a történetet úgysem hiszi el neki senki, ezért elővette a videokamerát...