Hűvös márciusi este egy férfi stoppol a gyér forgalmú úton. Ráesteledik, az eső is szemerkélni kezd, amikor meglát egy lassacskán felé közeledő fénycsóvát. A kocsi lassan mellé gurul, emberünk feltépi a jobb oldali ajtót és beugrik. Megdöbbenve látja, hogy a kocsiban nem ül senki, de az szépen egyenletesen halad tovább. A meglepetésből felocsúdva – arra gondolván, itt legalább nem ázik – elnyújtózik az ülésen, és ekkor veszi észre, hogy az úton egy kanyarhoz közelednek. Még mielőtt a kormányhoz tudna nyúlni, megjelenik egy kéz és a kocsit a helyes irányba kormányozza, majd eltűnik. Az emberünk köpni-nyelni nem tud a megdöbbenéstől, főleg amikor a jelenet a következő kanyarnál megismétlődik, majd újra és újra, ahogy épp az útirány megkívánja. Végül elérkeznek egy benzinkúthoz, ahol a kocsi begördül a parkolóba. A stoppos, aki ekkor már eléggé be van rezelve, félelmében meg sem várja, hogy a kocsi megálljon, kipattan és berohan a töltőállomásra. Megpillantja a pult mögött álldogáló kutast, és éppen belekezdene az elképesztő történet elmesélésébe, amikor kinyílik az ajtó és belép két ázott férfi. Az egyik rápillantva odaszól a másiknak: Te Béla! Itt az a pasas, aki beugrott a kocsiba, amikor toltuk.