Nem húzta be a függönyöket az utcai lámpák bevilágították a szobát, beszűrődött az utolsó villamos zaja, és néha egy-egy haza siető ember cipőjének kopogása az aszfalton. Feküdt a lány az ágyon, mozdulatlanul, csukott szemhéja alól lassan szivárogtak a könnyek. Semmi mást nem érzett csak a lelkére nehezedő mázsás súlyt, amit a néhány órával ezelőtti beszélgetés okozott. Jó lenne tenni ellene, oly nagyon szeretné, legyűrni ezt a tehetetlen fájdalmat. Teste teljesen kihűlt, magára húzta a takarót, megfordította a könnyektől elázott párnáját és lassan álomba szenderedett. Álmában ott állt előtte a férfi, szerette volna átölelni, megfogni, de nem sikerült. Majd az hirtelen jéggé fagyott, egy gyönyörű jégszobor vált belőle. Már nem akart hozzá érni, fürkészte a szobor tekintetét, ami üresen bámult maga elé, arcáról eltűntek a kedves vonások, körülötte dermesztő hideg keletkezett. Emília testén is átfutott ez a hideg fuvallat érezte, ahogy beteríti az egész lelkét és ömleni kezdtek belőle a szemrehányó szavak. Elmondta minden gyötrelmét, kínját a szobornak végül zokogásban törtek ki belőle az utolsó szavak: „Én, szeretlek én szerettelek!” S a szobor a lány patakokban hulló forró könnyeitől lassan elolvadt. Hirtelen felébredt, az utcán már elindult a forgalom, csikorogva vonszolta el magát ablaka előtt az első villamos, és a rózsaszínű égbolt sarkában lustán nyújtózkodott az első napsugár. Emília felkelt, verejtéktől elázott, gyűrött hálóingét lehámozta testéről, és a furcsa álom foszlányain gondolkodva beállt a zuhany alá. Nem emelte le a rózsát hagyta, hogy a kellemes meleg víz had folyjék végig a haján, minden porcikáján, mint a melegben kókadozó virág az öntözéstől úgy éledt fel a teste. Sokáig állt így, merengését a hálószobából kiszűrődő zene szakította félbe, bekapcsolt a rádiós ébresztő óra. Az álom és a fájdalom szertefoszlott, helyét átvette a vidám zene lüktetése. Törölközőből turbánt csavart hajára, magára vette puha szatén pongyoláját, belenézett a tükörbe „Jó reggelt új élet! Viszlát, régi szerelem!” Lesütötte szemét, és tudta, hogy ehhez még sok idő kell, bár mindig reggel volna és sosem jönne el az este....
szerző: Ani