2010.01.21. 10:00 | Szerző: -Ani-

Hűvös, tejszínű kavargó köddel indult a reggel. Fázósan húzta össze magán rövid kabátját a lány, sietett, léptei ütemesen kopogtak a járdán. Senkivel nem találkozott, míg a buszmegállóhoz nem ért, ott már hárman is várták rajta kívül a buszt. Bedöcögött végre, tele álmos utasokkal, a felszállóknak már csak állóhely jutott. A lány lopva hátranézett és a hunyorgó lámpa fényében látta, hogy ma reggel is ott van, épp ott ül ahol tegnap és a fiú is pont őt nézi. Kicsit elpirult, megigazította a sapkájából kilógó frissen mosott, csillogó fürtöket. Igen, ezért kelt fel már egy órával előbb, mert tudta, hogy itt lesz és mindent bevetett azért, hogy minél csinosabb legyen. A következő megállóban elég sokan leszálltak, buszpályaudvar, átszállóhely, ők maradtak, a sofőr bekormányozta a járművet egy jó nagy kacskaringózó sor elé, az emberek sietve rohanták meg a buszt, hogy a félórás utat a városig lehetőleg ülve tehessék meg. A lány leült közvetlen a fiú mellé, szinte érezte a fiú lélegzetét, aki közelebb húzódott és kedvesen üdvözölte.
Összeért a combjuk, felhőtlenül beszélgettek, nevetgéltek, akár egy szerelmespár. 
Miután leszálltak útjuk elvált, Ákos megsimította Lencsi kezét, aki sokszor fordult még hátra, látta amint a fiú felszáll a villamosra és az elindul vele az ellenkező irányba.
A lány sulija Pesten volt, a fiúé a budai oldalon. Lenke a boldogságtól repkedett, egész nap a reggelre gondolt, várta a délutánt, hátha újra együtt utaznak haza is.
Beült a váróterembe és várt, elment egy busz, aztán a második és így tovább, de a lány csak várt, türelmesen tovább.
Egyszer csak megpillantotta az ismerős bőrdzsekit, igen ő az, a szíve a torkában vert.
Már csak azon gondolkodott, hogy menjen ki, hogy legyen véletlen ez a találkozás. Majdnem kiért az ajtón, amikor a fiú elindult egy vele szembe szaladó gyönyörű lány elé. Ölelték egymást, szenvedélyesen csókolóztak, átölelte őket a napfény, míg a váróterem ajtajában könnyekkel teli szemmel, álló lány bámulta őket mindenről elfeledkezve. Didergett, összehúzta magán a kis kabátját és gyorsan felszállt az éppen indulni készülő buszra. Könnyein és a piszkos ablakon keresztül nézte még őket, amíg a busz kikanyarodott a megállóból. „Meglátni és megszeretni a pillanat műve volt, és most mit kezdjek az érzéseimmel, hogy lehet ezen túljutni, mit tegyek, hogyan felejtsem el?” 
A sofőr felhangosított valami szívbe markoló zenét, amely betöltötte az egész buszt, az utasok közül, vagy fáradtan szunyókáltak, vagy a napi sajtó fölé hajoltak, senkinek nem tűnt fel a lány, akinek az ablak hűvös üvegéhez nyomott arcán patakokban folytak a könnyek.



A bejegyzés trackback címe:

https://szerintem.blog.hu/api/trackback/id/tr321689270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jazoli 2010.01.22. 10:21:35

Saját mű? Nagyon szép. Persze a zene se semmi:))

-Ani- 2010.01.22. 12:09:49

Igen, saját. Sajnos nincs netem, most is a fiamtól írok. Magától élesített tegnap, át sem tudtam nézni. Esik egy kis hó és vége itt a világnak. :(

zoltan1 · http://www.ferfivilag.freeblog.hu 2010.02.03. 09:38:27

Jó novella, éppen most kommenteltem a szerelemről, hogy csalódni lehet, hát erre megtaláltam, hogy megírtad. Kicsit lehetne csiszolni rajta, de azt hiszem, átjött, amit bele akartál tenni.
süti beállítások módosítása