Elnézést, hogy ilyen sokára folytatom a blogírást, de amíg Ausztriában voltam az A1 nettel kicsit problémás volt. Ez idő alatt sokat gondolkodtam, hogy folytassam e a Mauthausen bejegyzést, végül úgy döntöttem igen. Hisz amúgy is az a véleményem, hogy mindenkinek meg kéne néznie elrettentésül, és sosem szabad feledésbe merülnie!
Mint azt előző bejegyzésemben írtam, hétfőn nem tudtunk bejutni csak az emlékparkba, ezért Marcival kedden újra felkerestük a tábort. Ez a kis városka a Duna partján, ami ma nyugodtan éli a 21. századra jellemző nyüzsgő életét, megszenvedte mindkét világháború ocsmány politikai döntéseit. Az I. világháborúban a várostól keletre hadifogolytábort létesítettek, ahol 40.000 főleg olasz, de orosz és szerb katona raboskodott, ebből 9.000 az életét vesztette itt. Az ő emléküket háborús temető őrzi a városban. Majd a II. világháborúban a várostól nyugatra, én inkább azt mondanám a város feletti hegyen koncentrációs tábor létesült. Milyen élet lehetett, ebben a városban élni, szívni a krematórium által kibocsátott füstöt, ha ködös időben a füst alászállt a városkára. Talán nem is sejtették az emberek, egy darabig.... de utána?! És nehéz lehet most ennek a hegynek az aljában békésen éldegélni.....
Rengeteg motorossal találkoztunk. Fura volt némelyik fekete bőrszerkós "kemény legény" szemében feltornyosuló könnyeket látni....
Van aki a képen lévő nagypapáját siratta, vagy rokona hamvaihoz zarándokolt....
A sátán kutyái...
Borzasztó érzés volt itt állni, amikor előtte láttam a képeken, hogy a náci hóhérok innen szemlélték az udvart...
Ezekről az almafákról meséltem, ahol állnak itt is a tábor volt.....és még hatalmas területen....
És az élet megy tovább.... hazafelé jól esik kicsit megállni a Duna parton..... sosem felejtem el, amit itt láttam! Napokig úgy éreztem... még most is ha rágondolok, hogy megszakad a szívem....