2013.08.15. 20:38 | Szerző: -Ani-

Szokatlan a csend a házkörül. A kapun még kint a felirat: Vigyázz, a kutya harap! Rossz szándékkal érkezőknek szólt az írás: bár úgy fest, üres a ház, jó lesz vigyázni, két farkaskutya őrzi serényen. Amikor hozták őket, két tenyérben elfértek. Picik voltak, fogatlanok, tejillatúak. S jó dolguk lett nagyon. Bár a férfi tervezgette a nősülést, mindig valami más, fontos intéznivalója támadt. Kerítést, tetőt reparált, új ólakat húzott. Teltek az évek. Érezte, az ősz hajszálakhoz sokasodnak a rigolyái is. Már magát is idegesítette, más azokat talán el se viselné. Hanem ő is nehezen szokna meg idegent itt, aki tesz-vesz, rámol, szobát, sorsot átalakít. A nősülés, az új asszony így csak terv maradt. A férfi a szeretetét a kutyáira pazarolhatta. Persze módjával, hisz’ „ember helye a házban, kutyáé az ólban van”. Készített két takaros kutyaólat, apró lábakon állókat, jól szigetelteket, piros cserepeseket. Azokat egymás mellé rakta. Jó volt rájuk nézni, na! És a kölyök farkasokra se lehetett panasz. Okos állatkák, rájöttek, akkor mától ez az ő helyük. Körbeszagolgatták. Be-bekukucskáltak, bátorságot gyűjtve rögtön beköltöztek. Csak hát egybe „cuccoltak” be. A férfi eleinte okította őket: olyan hamar megtanulták, hogy „ül, fekszik, hozzám!” A szavakra ültek, feküdtek, vagy füllobogva rohantak, dicséretet, fültővakarást, hátpaskolást remélve. Hanem a házikók dolgában engesztelhetetlenek voltak. A férfi eleinte egyiket, másikat kiszedte onnan. Annyira hasonlítottak egymásra, sose tudta, melyik az egyik, melyik a másik, hogy hiába mondta, értsd meg, ez a tiéd, ez az övé. Végül rájuk hagyta. Tudta az idő neki dolgozik, kicsi, kényelmetlen lesz a hely, valamelyikük csak átköltözik. Tévedett, bár kényelmetlen volt, de kitartottak, összébb húzták magukat. Nyaranta is csak egy gödröt ástak, abban ejtőztek. Postás, más egyenruhás ember ha jött, egyszerre rohantak felé, s ugatták meg. A férfi, ha szólt, együtt futottak, s néztek rá, hogy itt vagyunk, mi a dolog? Mondta is a férfi, úgy van két kutyám, mintha egy lenne, mintha titokban valaki összecsirizezte volna őket. Tíz évig voltak ők „boldog egyek ketten”. Tíz év kellett, hogy a férfi észrevegye, melyik az egyik, melyik a másik. Az egyik a tányércsörgésre rohant, a másik megfontolva ballagott. Az egyik falt, a másik csak ételt piszkálgatott. Az egyik verebek után futott, a másik csak feküdt, fogyott, a szőre színtelen, tekintete üres lett. Doktort hívott a férfi, ő megvizsgálta, van, amikor a mi tudományunk már kevés. Harmadnap a férfi a diófához temette. Nem sírt, de nehéz volt a szíve. Hát ketten maradtunk, mondta, gyere, járjunk egyet öregfiú. De a kutya nem mozdult. A diófához feküdt, a friss halomra. Ne bolondozz, kérte a férfi. De a kutya ott feküdt délután, este és éjjel is. A férfi, ha hívta, nem ment felé. Ha étellel, vízzel közelített hozzá, megmorogta. Még három napig feküdt ott a kutya, amikor a férfi megint doktort hívott. Nem értem az egészet, mondta az orvos, s mivel a kutyához ő se közelíthetett, a vizitért pénzt sem kért. Még két napig feküdt a síron a kutya. Őrizte a barátját esőben, forró napsütésben. Akkor a férfi, ahogy mindig, vizet, ételt vitt. A kutya nem morgott. Nem is lélegzett. A férfi ásóért indult. Így ni, mondta, amikor végzett. Újra együtt lesztek, ahogy akartad, örökre elválaszthatatlanul. Még sokáig nézte a halmot. Sírt is, de férfiasan, hang, könny nélkül, csak a válla rázkódott.
/Guba Zoltán/

A bejegyzés trackback címe:

https://szerintem.blog.hu/api/trackback/id/tr905462534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása