Éjszakába nyúló leckeírásom volt. Igen, jól olvastátok, Szlovákiáról kellett mindenfélét kigyűjtenem, gasztronómiájukról, sörről, népi táncról, népzenéről és mindenről, majd pendrive-ra tenni. Ez volt Marci leckéje. :)
- Anya csináld meg lécci, te jobban tudod, ettől függ az év végi jegyem, naaaaa!
Régen is megírtam egy éjszaka gyerekírással a kötelező olvasmányból az olvasónaplót, írtam, rajzokkal illusztráltam hittan füzeteket, és még sorolhatnám. Aztán mostanában mindig becsúszik valami "kis" galiba, amitől égnek áll a hajam.... Múltkor már helyeseltem az apjának azt a szólását, hogy "inkább széklábat faragtunk volna helyette".. :)
Mitől jó anya egy anya? Mennyit számít a tűrőképessége, egyáltalán számít-e, vagy miben, hogyan mérik?  Röhej, hogy három gyerek után teszek fel magamnak efféle kérdéseket.  Néha komolyan mondom hülyének nézem saját magamat, és joggal..  Hogy miért?.. Azért amiért képtelen vagyok másképp cselekedni! Mert, amit teszek, ahogy teszem, és amit ebből learatok, az mind az én bajom, de mondja már meg valaki, hogyan kell ezt másképp csinálni??! Hogyan lehet "józanul" szeretni, szeretetet adni, és közben következetesnek lenni? Hogy a gyereknek is jó legyen, meg legyen elégedve, és az én lelkem sem szenvedjen csorbát… magyarul megmondva: „A kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon!” Hát ez bizony nagyon nehéz, talán másoknak sem egyszerű, úgy ahogy a „nagykönyvben” van,  nekem sem mindig sikerül. Nem félek, mert már két gyerek felnőtt a szárnyaim alatt, és bizony „ember” lett belőlük, most már szívesen hallgatnak rám, talán, sőt remélem, a „kicsivel” is majd valahogy elboldogulok, csak közben kicsit, néha, megőrülök. Jaj!


Néha nagyon szeretnék egy ilyen mesevonattal elmenni világgá....