A sulis bejegyzés után eszembe jutott egy csomó emlék arról, amikor én voltam iskolás. Le fogom majd írni, azt hiszem. Aztán elkezdtem a YouTube-on keresgélni azokat a dalokat, amikre nyolcadikban „klubdélutánokon” táncoltunk. A fiúk egy sarokban szégyenlősen pusmogtak és tömték magukba a parizeres, csemegeubis szendvicseket. Mi lányok táncoltunk… mit táncoltunk, extázisban vonaglottunk az orsós magnón szóló dalokra. Jaj de jó emlékezni! Itt felejtettem magam a gép előtt, és nem győzöm törölgetni a könnyeimet, még eláztatom a laptopomat. Hallgatom ezeket a régi dalokat, és kicsit megszakad a szívem. (Ugye mire jó az internet?!) Nyolcadik év végén már nem emlékszem milyen apropóból J.Strauss: Kék Duna keringőjét táncoltuk, kölcsönzői ruhákban. 
Akkor ismertem meg az első férjemet, Gábor a művelődési házban volt hangtechnikus, ő szolgáltatta a zenét. Ifjúsági klubba jártam, csak minél többet találkozhassak a fiúval, aki annyira tetszett. Istenem, azok az első discók az érdi művházban, alig vártuk a lassú számokat, hogy bíborvörös arccal, szerelmesen simulhassunk a szeretett fiú karjaiba. Ha azt az apukák látták volna! Csak én nem simulhattam ugyanis Gábor volt a discjockey. Nem táncolhatott velem, őrizte a hatalmas szalagos AKAI magnókat, tizennégy éves voltam, ő tizenkilenc. 
Otthon úgy tudták moziban vagyok, később fellógtam hozzá, amikor csak lehetett.
Őrült, nagy szerelem volt. Mindig rohannom kellett haza, de sokszor egy kis késésért vállaltam inkább a büntetést. Ebből az időből van egy-két amatőr fotó. Ő lett a férjem, korai haláláig csodálatos éveket éltünk meg együtt.
Nyolcadikban ez volt a sláger... :)
