Amikor még Érden laktunk élt a szomszédságunkban egy idős házaspár, Rafi (Rafael) bácsi és Juci néni. Nem sokat tudtam róluk, a bácsi nyugdíjas középvezető volt, a néni talán tanárnő, már nem emlékszem pontosan. Eleinte a bácsival csak köszönő viszonyban voltam, csak később barátkoztunk össze. Rafi bácsi jó pár dologban hasonlított apukámhoz és apai nagypapámhoz. Ő sem mozdult ki otthonról zakó és nyakkendő nélkül, és sosem hordott otthon szabadidőruhát. Művelt, sokat utazott, és szorgalmas bácsika volt, aki fénykorában nem vetette meg a szebbik nemet. Amikor özvegy maradtam, nemsokára rá Juci néni is meghalt. Délutánonként hazaértem a munkából, beálltam az autóval, integettünk egymásnak, majd néha odasétáltam a kőkerítésen üldögélő Rafi bácsihoz, mellé kucorodtam, és jókat beszélgettünk. Volt olyan, amikor elkérte a fiókáimat, kiállt a jó öreg skodával és elvitte őket a Duna partra, hol horgászni, hol csak nézelődni, a gyerkőcök élvezték a bácsi társaságát, szívesen hallgatták anekdotáit. Később aztán behívott, imádtam a régi, jó ízléssel berendezett, szobákat, megmutatta a könyveit, megittunk egy pohárka bort és sok délután telt el régi fotók nézegetésével. Juci nénivel nem született gyermekük, járták a „világot”, már amennyire azt akkori rendszer engedte, csavarogtak, olvasgattak, verselgettek, és nagyon szerették egymást. Sok kis mütyürke tanúskodott ezekről az időkről, és a rengeteg fénykép. Fekete-fehér képeken Humphrey Bogart külsővel Rafi bácsi, mellette a kicsit duci de szép Juci kirándulás közben, városnézőben, fürdőruhában, Wartbug Coupé-ban, mellette állva egyszóval rengeteg kép árulkodott, szerelmükről, boldogságukról. Néha picit dalra fakadt de csak afféle dudorászós szinten, és sosem hallottam senkitől olyan szépen elszavalni Petőfi Sándor: „A Tisza” című versét. Nagyon sok verset ismert, és még így idős korában is tanulgatta őket. Másik kedvenc versem, amit a fiaim is szerettek Gyóni Gézától: „Csak egy éjszakára”, majdnem minden alkalommal elmondatták a fiúk Rafi bácsival. Szóval ritka kedves, sármos idős embert képzeljetek el, akinek a lelke teli volt szépséggel, a szemeiből-szavaiból áradt a szeretet, és az életkedv. Egyszer egy ilyen verselős, emlékezős délutánon ültünk egymással szemben az asztalnál, sokáig szótlanul, egymás szemébe nézve, ráncos két kezében tartotta a kezem. Akkor azt hiszem mindketten ugyanarra gondoltunk: „de jó lett volna évtizedekkel előbb, avagy később megszületni”…..erről sosem beszéltünk, nagyobb volt a tisztelet bennünk egymás iránt.
Elvira a szomszédasszonyom szokott vásárolni neki, kisebb háztartási munkákban segédkezett, ő is szerette a jó könyveket. Rafi bácsi nem feledkezett meg róla, végrendeletében ráhagyta szekrényestül az összes könyveit.
Aztán egy ködös őszi reggelen Elvira jött rémülten, sírva, hogy Rafi bácsihoz nem lehet bejutni, nem ad életjelt, a redőnyön bekukucskált és megy a televízió. Nagy nehezen bejutottunk, de Rafi bácsi már nem mosolygott ránk többé, örökre elszenderült. Mielőtt ideköltöztünk, Elvirával meglátogattuk őt a budafoki temetőben. Gyönyörű árnyas fák alatt álmodja örök álmát élete párjával, a kedves Juci nénivel.

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy: mi nem felejtünk:
Mikor a halálgép muzsikál felettünk,
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad,
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint falevél:
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,
S haló honvéd sóhajt: fiam...feleségem...
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Mikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
 
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bújnának össze megrémülve, fázva:
Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna:
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
 
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- Csak egy éjszakára küldjétek el őket.