Nem sok mindent tudok hozzáfűzni, olvassátok el. Ez a szívszorító novella mondhatnánk, hogy mindennapi jelenség kis országunkban. Emberségesebben kéne viselkednünk egymással emberek!

"A maga hozzátartozója? – kérdezte az orvos a megyei kórház folyosóján álldogáló piros bőrdzsekis, baseballsapkás férfit.
- Nem, én csak a munkaadója vagyok – válaszolta.
- Ez az ember nincs bejelentve. Orvosi ellátásra sem lenne jogosult. Talán tudja: infarktust kapott, súlyosat. Valahogy kiheverte, de itt már nem maradhat tovább. Viselje gondját, legalább amíg lábadozik.
- Jó – dünnyögte a piros bőrdzsekis, majd rámordult emberére, aki az orvossal együtt lépett ki a kórteremből: - Gyere, Laci! De Laci csak állt, kezében a gyűrött zacskóval, benne az uzsonnamaradékkal, a gyógyszerekkel. Majd fáradt tekintetété az orvosra emelve kezet nyújtott:
- Köszönöm! Az orvos szánakozva nézett az összetört arcba, a csüggedés párájában úszó barna szemekbe. Megszorította az ernyedt, kérges kezet:
- Vigyázzon magára!
Szürkületre járt már, amikor a szakadt terepjáróval befordultak a tanyaudvarba. A kutyák csaholva rohantak elébük, az akolban versenyt bégettek a birkák. Zsíros János, az ötvenes éveiben járó gazda már ugrott is a kocsiból, hogy megetesse az állatokat. – Menj feküdj le! – vetette oda társának.
Laci téveteg léptekkel indult el az istállóhoz toldott kis házikó felé, ami már nyolc esztendeje volt az otthona. Kihamuzta a kályhát, begyújtott és kimerülten elnyúlt a rozzant heverőn. A negyvenhét éves juhász a megszokott magányos fészkén újraélte az elmúlt napok eseményeit: a rettenetes szorítást a mellkasában, amiről azt hitte, itt a vég; a mentők érkezését, és azt a furcsa könnyűséget, lebegést, amiről nem tudta, álom-e vagy valóság. Így nyomta el az álom. Korán reggel zörgettek az ablakon; Zsíros János volt, a gazda. Izgatottan lépett be, és megállt az ágy előtt. – Laci, el kell menned innen!
A juhász báván nézett maga elé. – Elmenni….?- motyogta. – Miért? Hová?
- Haza Nagyrétre, a tanyátokra. Ahol a húgod lakik, a Béres Mari. Az majd ellát téged. Én így nem tudok veled mit kezdeni. Laci munkaadójára emelte tekintetét. – Elküldesz, Jani? Nyolc évig dolgoztam neked kosztért-kvártélyért, semmi fizetésért. Most mégis elküldesz?
A juhász összepakolt; minden ingósága belefért egy hátizsákba. Zsíros János huszonötezer forintot számolt a markába: csak aztán el ne idd! Terepjárójával elvitte a távolsági busz megállójáig: minden jót, Laci! Délutánra ért vonattal a keleti országrészbe, majd elindult Nagyrét felé. Nyírfás erdők, akácosak, kökénybokrok mellett vitt az útja; meg-megállt és szemezgetett a hamvaskék fanyar gyümölcsből. Károgó varjak fekete rajai hullámzottak előtte, miközben remény és kétségek között baktatott. Mi is történt? Hogy is volt? Négy éve múlt, hogy utoljára járt a tanyán. A húga születésnapjára érkezett (aki a két gyerekével és az élettársával élt itt), de bizony úgy lerészegedett, hogy másnap reggel Mari kiadta az útját. Ezen mélyen megsértődött, elhatározta: az életben szóba nem áll a testvérével. Aztán lassan megenyhült, és tavaly karácsonyra írt neki egy üdvözlőlapot. Válasz azonban nem érkezett. Igen, mindennek az az átkozott ital az oka! Ami már az apját is olyan korán sírba vitte. De most megfogadta, hogy soha többé nem iszik. Egy kortyot se! Az összes pénzét odaadja Marinak, hogy költse magára és a gyerekekre. Ő megelégszik azzal, amit vetnek neki. Legföljebb néha egy-egy szál cigaretta… Igaz is, rá kéne gyújtani. Legalább ennyi legyen. Leült egy kidőlt fatörzsre, mert amúgy is halálosan elfáradt. A cigaretta majd erőt ad…
Nemsokára hazaér. Meglátja a nagy körtefát, alatta a kerekes kúttal. Az orgonabokrokat, amelyek között annyit bújócskázott a kishúgával… De jaj, mi ez? Mi ez a szörnyű nyomás? Ez a megsemmisítő erő? Ez a borzalmas sötétség? Istenem, segíts! Béres László tetemét másnap fedezte föl a mezőőr, alig kétszáz méterre a tanyájuktól. A ház lakatlanul állt. Béres Mária családjával együtt másfél éve a városba költözött."
Valló László