Reggelente százszor elmondom, hogy utálok felkelni, mert ez így van de muszáj. Alig bírok életet lehelni magamba, nem beszélve az ötödikes fiókámról akit én viszek a suliba. Városból költöztünk ide tíz évvel ezelőtt, és bizony sokat hallgattam a két nagy fiamtól, hogy minek jöttünk ide aprajafalvára. Másik községben van az iskola, mehetne a gyerek busszal de akkor korán kéne kelnie, így egy órával tovább alhat. Odafelé pont a szemembe süt a nap, alig látok, viszont pótolhatatlan szépségével tárul elénk távolban a Somló hegy látványa!
Visszafelé jövet, már elfeledkezem az álmos reggelről, minden gond szertefoszlik attól a gyönyörűséges tájtól ami hazáig kísér. A nap immár a hátam mögött van, beragyogja a szőlőhegyünket, vakító kék ég felette, hátán a borospincék, mint picike házikók, alatta a kis falu, élénken kirajzolódó két temploma és a házak. Távolról minden oly szép és rendezett. Lassan kell haladni, mert ilyenkor nagy csapatokban, kint legelnek az őzikék a mezőn, néha meg kell állnom, hogy átengedjem őket az úton. Édesek a fehér kis popsijukkal, ahogy ijedten vágtatnak. Az út széli fák tetején, vagy a szalmabálákon, szép nagy ragadozó madarak várnak zsákmányaikra. Látok még fácánokat, néha nyuszit és rókát. Egyszóval csodálatos, ezt nevezem igazi életérzésnek! Minden nehézséget, amit a falun élés jelent feledteti, és soha nem költöznék a városba vissza! Haza érve fitten, lélekben újjászületve, boldogan állok a napi teendőimnek. Kívánom, aki csak teheti próbálja ki, és éljen a természet közelében!