Káosz hegyek, főleg az agyamban! Tele a hócipőm! Már írni sem tudok a pipától.... Egyszerűen képtelen vagyok kezelni a helyzetet tizenhét éves fiammal! Hű, de nehéz a mai gyerkőcökkel! Itt van ez a "leválás" nevezetű (szerintem elég hülye kifejezés) dolog, rengeteg előadást meghallgattam róla kínomban a neten, abszolút nincs megoldás, vagy én vagyok teljesen hülye. Két gyerekkel már valahogy sikerült, akkor most miért nem megy a dolog a harmadikkal? Hiába próbálkozom, mondjuk nem kérdezek rá a tanszerekre reggel, nem megyek be a szobájába rámolni stb. Nos, és mi a végeredmény? Akkor itthon marad a fele cucc, megeszi a kosz, úszik a rumliban, akkor sem fogja kihozni a szennyest, legfeljebb kutyafuttában kell este mosnom a tornaszerkót, és konvektoron szárítani, még akkor is, ha kánikula van odakint. Valahogy mindig én húzom a rövidebbet, magyarul én szívok de rendesen! Sokat gondolkodtam azon is, hogy egyáltalán kimerjek-e tálalni itt a blogon, de miért is ne, hátha valaki tud nekem tanácsot adni, tud valami értelmes megoldást, mert ebbe kezdek belefulladni. Megy a maga feje után, persze közben imitálja néha a barátság kedvéért, hogy hallgat rám, de ennek a fele sem igaz. Minden lépését ismerem, nem tud az orromnál fogva vezetni, mert annál én sokkal "dörzsöltebb" vagyok, már azt is tudom, amit még csak készül megcsinálni.... de megakadályozni nem tudom, szankciókat nem tudok bevetni, nem tudok következetes lenni, mert mindig legyőz a vaj szívem. Piff! Csapda a javából. Inkább "gazsulálok", és mindent megteszek, csak menjen át év végén, csak ne legyen semmi baja, miközben ez ha belegondolok a saját érdeke lenne, neki kéne mindent megtenni, hisz mindent megkap, biztosítva van mindenhez a megfelelő háttér. Nekem vannak kötelességeim, még azokat is annak tekintem, amit nem kéne, neki is lennének, de ezt egyáltalán nem fogja fel. Megőrülök, mert nem lehet megmagyarázni, és ha esetleg ad rá esélyt, meghallgat, bólogat, és le van tudva minden. Minden szigoromat felülmúl sajnos az aggódásom, a szeretetem, amit már sokszor úgy érzem egyáltalán nem jól csinálok. Én már megváltozni nem tudok, vagyis azon vagyok, próbálkozom, de a szigor sajnos nem az én asztalom. Így pedig a fejemre nő, már nőtt a csemete, és míg ő éli a felhőtlen, boldog ifjúságát, én egyre jobban "megyek össze". Jaj, ez a kamaszkor, csak ez ne lenne! Szeretek meghallgatni más szülőket, sőt azon vagyok, hogy meséljenek, figyelek, ők vajon, hogyan csinálják, de legtöbb esetben azt veszem észre, hogy beszélgetőpartnerem ugyanezt várja tőlem, hasonlóak a problémáink. Most akkor mi van? Ennyire öntörvényű minden gyerek, megy a maga útján, és itthon csak egy cseléd kell nekik, meg az anyagi háttér, kapni igen, de adni azt már nem, vagyis várjuk ki a végét? "Ó, a vér nem válik vízzé", meg a gének, mondják. Ezen is túl leszünk, és majd ő is fel fog nőni, minden rendben lesz, rendes felnőtt válik belőle..... Ez az, amiben reménykedem, és tudom, hogy igen rögös út vezet a cél felé, nekem kell keményen megdolgoznom érte, csak infarktus nélkül kibírjam! Huh! Most jól ki morogtam magam....de jól esett...