Pont, így mint ma, csütörtök volt és még egy hónap a baba megszületéséig. Délelőtt megettem egy szép nagy tál cseresznyét, semmi mást nem kívántam, és egy picit furán éreztem magam. Végül úgy döntöttünk, hogy ez az érzés valószínű nem a cseresznye hatása, megkerestük az orvosomat, aki megvizsgált és elrikkantotta magát: - Ez a baba, ha jól megsarkantyúzza magát rövid időn belül meg fog születni! Nyomás a kórházba, amilyen gyorsan csak lehet! Nem mondom, kicsit megijedtem. Már hogyne ijedne meg az ember lánya, amikor tudja, hogy nem sokára szülni fog! Összepakoltam a kis motyómat, másodpercenként szorítottam magamhoz, sírásra görbült szájjal a két és féléves kisfiamat, akit aztán anyósoméknál kitettünk. Soha nem felejtem el, elaludt az ölemben, kicsi göndör, szőke fürtös fejecskéjét fúrta a hónom alá, nem akart elengedni. Sírtam, nagyon sírtam, hogy pár napra el kell válnom tőle, szinte haragudtam a kis csöppségre, aki már nagyon kikívánkozott a pocakomból. Innen aztán „ezerrel” a fővárosi Szent István kórházba vezetett az utunk. Öt órakor érkeztünk be, 19óra 20perckor már egy gyönyörű, nagy feketehajú, 3300gr-ot nyomó, 56cm hosszú, kis pufók baba volt a hasamon. Azóta eltelt huszonnyolc év, és néhány centi híján két méteresre nőtt a kislegény. :)





"Megint egy évvel öregebb lettél, s bölcsebb is talán
Őrizd meg az emlékeid, s légy nagyon vidám."