1965 nyarán Francesca férje, Richard és a gyerekek egy Illinoisban levő vásárra utaztak, ő otthon maradt. Egy idegen fotós érkezet a környékre, Robert Kincaid a National Geographic újság megbízásából, a közelben levő hidat jött fotózni. Francesca a segítségére sietett, megmutatta a hídhoz vezető utat, beszélgettek és miután a nő hazament elkezdett a férfiról ábrándozni, mély vonzalmat érzett iránta. Kitűzött másnap a Roseman-hídra egy cetlit, meghívta a férfit vacsorára. Négy napjuk volt, négy nap, ami alatt egymásba szerettek, és az asszony élete legszebb, legszenvedélyesebb pillanatait élhette át a férfi karjaiban. Mielőtt megérkezett a családja, összepakolt, elhatározta, hogy új életet kezd Robert Kincaid oldalán.

Kora este megjöttek Richard és a gyerekek, a nő eldugta a bőröndjeit, könnyes szemekkel mosolygott, miközben a lelke ordított a fájdalomtól.
A filmben a legszívtépőbb rész az volt, amikor be kellett menniük a városba, szakadt az eső és Francesca megpillantotta Harryt az öreg Chevy teherautót, pont előttük ment. Az esőcseppekkel borított üvegen át, látta Robertet, az autó hol elindult, hol megállt a kerszteződésekben, vörös féklámpák, ablaktörlő, eső és egy asszony, aki csendben, magában sír és markolja a kilincset kiszállásra készen. Nem tette meg, zokogva de ott maradt, férje vigasztalón, értetlen nézte őt, akit béklyóba vert a kötelességtudat.
A regény folytatódik, kap egy levelet a férfitól, benne képeket, amiket Robert a Roseman-hídról és őróla készített. Előfizet az NG. Magazinra, minden képet kivágott a férfiról, egy nagy borítékban gyüjtögette a levéllel együtt. Miután meghalt a férje, fejébe vette, hogy megkeresi Robertet, de az első kudarcnál, félve az igazságtól feladta és várt….várt….1982-ben kapott egy csomagot, egy ügyvédi iroda küldte, a férfi személyes holmijával. A múltból kis papírcetli amit a hídra tűzött, a fényképezőgépeit, egy karláncot, ezüstláncot, medált, amibe Francesca neve volt belegravírozva, amit tőle kapott, a hamvait és egy levelet amely neki szólt. Az ügyvédi irodát megbízta, ha az asszonyt nem találják, hamvait a Roseman-hídnál szórják szét, ezt tette ezután az asszony is. Végrendelkezett, ha meghal vele ugyanezt tegyék a gyerekek, ne temessék a férje mellé. Madison megyében ez nem volt szokás, úgyhogy gyermekeinek 87-ben miután meghalt, elég sok „fejtörést” okozott, de teljesítették anyjuk végakaratát. Miután elszórták a hamvakat , a testvérpár visszament a házba és rátaláltak a dobozkára, amiben Kincaid relikviái között ott lapult egy levél az anyjuktól nekik, mindent megírt benne. Ezekkel keresték meg az írót aki megírta a történetet. Befejezésül idézet a könyvből:

„ Csönd telepedett az öreg konyhára. Michael nagyot sóhajtott, és kinézett az ablakon. Carolyn pillantása végigfutott a mosogatón, a padlón, az asztalon, az egész konyhán.
Szinte suttogva szólalt meg:
- Ó, Michael, Michael! Képzeld el őket, amint annyi éven keresztül reménytelenül vágyódnak egymás után. Anya lemondott róla miattunk és apa miatt. Robert Kincaid pedig tisztelte az érzéseit, és nem mutatkozott. Nehéz elviselnem a gondolatot, Michael. Olyan felszínesen vesszük házasságainkat, pedig részben mi tehetünk arról, hogy ez a hihetetlen szerelem így ért véget. Négy napot töltöttek együtt, mindössze ennyi jutott nekik. Egy egész életből. Az a négy nap, amit mi azon a nevetséges vásáron töltöttünk Illinois-ban. Nézd meg ezt a képet anyáról! Soha nem láttam ilyennek. Olyan gyönyörű! És nem csak a beállítás miatt. Az a férfi tette ezt vele. Nézd, milyen vad és szabad! A haja lebeg a szélben, arca élettel teli. Csodálatos!
Mindössze két brandyspohár volt a szekrényben. Michael levette őket, és a sárga dekoritasztalra tette. Kitöltötte Francesca maradék brandyjét. Carolyn közben csöndesen olvasni kezdte a naplók első kötetét.

- Robert Kincaid 1965. augusztus tizenhatodikán, hétfői napon jelent meg az életemben. A Roseman-hidat kereste. Késő délután volt, tikkasztó meleg. Robert egy kisteherautón jött, amit Harrynek nevezett...”