Előző bejegyzésemben írtam arról, hogy nem akarok rossz dolgokról blogolni, de mégis kénytelen vagyok. Nem rakhatok be szerelmes verseket, dalokat, szmájlikat, amikor a férjem kórházban van. Mivel ez egy optimista blogja, ezért azt mondom, hogy minden rossznak a jó oldalát kell nézni. Tamáskám szombat reggel rosszul lett, epegörcsnek tűnt, délutánra ez el is múlt, majd éjszaka ki kellett hívnom az ügyeletet. Rázta a hideg, de így még fázni embert nem láttam, másodpercek alatt kúszott fel a lázmérő 39°C-ig, majd egy szem lázcsillapítótól le is ment. Az ügyeletes doktornő vakbélre gyanakodott. Én már túl vagyok rajta, de minden embernél más-más tüneteket produkál, Tamáskámnál sem volt ak egyértelmű tünetek. Kaptunk beutalót, de az én Apcim csak reggel akart kórházba menni. Férfiak! Nem kapkodják el! Reggel bementünk a szombathelyi kórház sürgősségi ügyeletére, hasi ultrahang, hasi röntgen, vérvétel..... mindez délután fél kettőig tartott. Iszonyú! Végül eldöntötték, hogy vakbél műtét lesz. Befeküdt Apci a sebészetre, én hazajöttem ellátni, megetetni, megitatni :) becsomagolni Marcust, akinek estére kellett visszamennie a koleszba, Szombathelyre. Együtt mentünk vissza, de előtte a kórházba. Közben Tamáskámat megműtötték, műtét közben kiderült, hogy a vakbele perforált, de minden rendben, egy helyett három kicsi és egy nagy vágás van a hasikáján. Kapja az antibiotikumos infúziókat, és remélem nemsokára már csak egy rossz emlék lesz majd mindannyiunk számára ez a dolog. Hogy mi ennek a történetnek a jó oldala? Végig arról írtam..... most már minden rendben.... rosszul is végződhetett volna.