Ismét elment valaki, akire már csak emlékezhetek, akit örökre a szívembe zártam. Ha felnézek az égre, megint egy csillaggal több ragyog. Pici kezét többé nem tarthatom a kezemben, többé már nem mesél a régmúlt időkről, emlékei, kicsi, törékeny alakja immár nekem is emlék maradt. Megfáradt lelke talán most nyugalmat talál, egyesülhet újra a kis család egy másik dimenzióban, mert mindannyian ebben hiszünk, ebben reménykedünk, hogy majd egyszer, ha el kell menni….
Drága dédi, hosszú évek óta már csak gyászolt. Férjét, aki orosz fogságban tűnt el, négy gyermekét, két unokáját, mindig sírdogált, és rengeteget imádkozott. Sokszor mondta, hogy Isten nehéz keresztet mért rá, de hősiesen cipelte 99 éves koráig.

„ – Rossz dolog a halál? – kérdi az unoka.  
  – Nem mindig angyalom.  – válaszol a nagymama. - Egy szép teljes élet után megnyugvás,  mint egy gyönyörű, de fárasztó nap után az elalvás.
Az élet vége, de a megérdemelt nyugalom kezdete.”

utolsó kép együtt...