A résnyire leengedett redőnyön beszűrődött az őszi napsugár fáradt fénye.
Lágyan játszadozott a szellő az ablak előtt álló vén diófa leveleivel, árnyékaik játékosan táncoltak a kopott padlón, s a szőnyegen.
Mély sóhaj szakadt fel ajkáról a nagy mahagóniból készült ágyban fekvő asszonynak.
- És bocsásd meg a mi vétkeinket…. - mormolta magában.
Vékony teste verejtékben úszott, és mégis fázósan húzta gyönge ujjaival magára a takarót.
A sok fájdalom meggyötörte, haja ősz, arca szürke, törékeny teste, sokkal többnek festett a koránál. Szeme a komódra tévedt, és megrohanták az emlékek:
„ - Ezeket a bútorokat az esküvőmre kaptam szüleimtől, több mint harminc éve.
Mindenki boldog volt azon a napon, csak én nem. Hozzáadtak a leggazdagabb paraszthoz, aki már az esküvő előtt egy nappal megpofozott. Akkor kellett volna világgá mennem, vagy elemésztenem magam!”
Lehunyta szemét, a napsugár most a szemébe világított, jóleső érzés futott át testén az apró fénysugár melegétől.
„ - Azt hiszik, hogy nem tudom, dehogynem, itt a megváltó vég nemsokára.
Láttam a nővér arcán, aki egy órája beadta a morfiumot, láttam a sajnálkozást, szánalmat.
Talán már holnap nem kell a kismotorján ide jönnie, talán megsegít a Jóisten, talán….talán…
Hol is tartottam?.. A pofon! Mindig voltak szeretői, és mi jutott nekem??
Most sajnálkozva benéz egy nap egyszer a szobába, mert amióta hazahoztak, külön alszik a díványon a konyhában. Azt hiszi, nem látom a Pitralonba mártott vattapamacsot, amit az orrába tömköd, hogy ne érezze a felfekvéses rothadó hús bűzét!
Anyám is elment ugyanebben a korban, az ő vesztét is egy férfi okozta.
Emlékszem, amikor hazajött Apám a vasúttól és Anyám elrebegte, elsuttogta, hogy ismét gyermeket vár. Apám lelökte őt másnap a kispadlás létrájáról. A magzat meghalt, a hasa nem nőtt Anyámnak, csak a mellén az a hatalmas folt, mely tizenöt év múlva elvitte.
Tudta, hogy rák és el kéne mennie az orvoshoz, de nem, nem akart tovább élni, akárcsak én. Hányszor megvert, hányszor erőszakolt meg hátulról, amikor éppen kedve tartotta.
Piszkosan, kapálás vagy permetezés közben, nem éreztem semmit, csak sírtam és a lábszáramat, combomat törölgettem a kötényemmel.
Négy gyerek, ők négyen, akik látták, amikor kést döfött az oldalamba, és folyt belőlem a vér, látták az ütleget nap, mint nap. Hiába fogta meg az Apám a grabancát, és fenyegette meg, hogy megöli, ha még egyszer kezet emel rám!”
A napsugár odébb állt, az éjjeliszekrényen lévő üvegpohár bordáin folytatta játékát, és a szivárvány minden színét vetítette a falra. A beesett arcocskán könnyek peregtek, tovább gyötörték az emlékei:
„ - Akkor este hazafelé a patak partján, elhagytam a kulcsot, rugdosott, ütött, a gyerek állt közénk, akit felemelt és iszonyatos erővel vágott a földhöz. A húszkilós kislányt, akit az oroszok elől bujkálva, pincében szültem meg. Talán két kiló lehetett, úgy tépték le róla a burkot, dunnát kellett a síró gyermekemre dobni, hogy ne hallják meg.
Kék volt mire elmentek és levehettem róla. Aztán tele volt a pici teste hólyagokkal, és a pince faláról kapartuk le a ként, azzal kenegettem, mindig sírt, de megmaradt.
Nem sok szeretetet tudtam nyújtani neki, mégis ő az, aki most a gondomat viseli.
Drága jó Istenem bocsásd meg a bűneimet!
Tegnap itt volt ő, annyi hosszú év után. Rácsavarta a stólát a kezemre, és együtt imádkoztunk, a szemében kihunyt már oly régen a tűz, ami sok-sok évig lángolt.
Gyóntam, együtt kellett volna tennünk, bár ha ő nincs, soha nem tudtam volna meg, hogy mit jelent nőnek lenni, és most ő adta fel az utolsó kenetet.”
Elaludt pár percre, a nap már nem sütött be, csak a falióra halk, monoton ütése, a haldokló mellkas pihegése és nehéz szag mely a fertőtlenítővel keveredett, ereszkedett a szobára.
Lánya óvatosan nyitott be, de rögtön feleszmélt a kilincs csikorgására.
Mély kék szemeiben a hála könnyei csillogtak miközben az kicserélte a lepedőt, vizes ruhával végig törölte, hűs kámforos kenőccsel a hátát bekente, és megitatta.
„ - Az én kislányom! Akihez szólni sincs már erőm… Látom sírt, és sír belül, mert ő is tudja, de mégis mosolyog rám.
Istenem! És itt az a kicsi gyermek is, aki kilenc éve úgy fogant, hogy már beteg voltam. Gyermekem a méhemben egy daganattal együtt fejlődött, nem örült neki senki, nem örültem én sem, de hat hónapra megszületett. Istenem, ne hagyd, hogy szenvedjen a kisfiú, aki semmiről sem tehet, gondoskodj róla!
Meghalok, mert jobb lesz nekem veled Atyám, a földi lét nekem csak szenvedést okozott. Szenvedtem és imádkoztam megváltásért hozzád."
- És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól….. - suttogta.
Testét borzasztó fájdalom járta át, csendesen búcsúzott, szemét még végigjáratta a homályban úszó szobán, megakadt egy pillanatra a párna és takaró sarkába hímzett Juliskán.
Látta a hosszú copfos szőke lányt, piros szalagokkal, pruszlikban, sok fodros szoknyában, takaros kötényben, ringlispilben forogva, szívéhez mézeskalácsot szorított, akkor olyan boldog volt.
Most fáradt fejét édesanyja puha ölébe hajtja, érzi az illatát, hallja a hangját.
Forró könnyei végig folytak hamuszürke arcán.
- Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. – suttogta elhalón, és szeme felcsillant, mintha utoljára egy kis életre kapott volna, majd az ágy mellett lévő szentképen megpihent örökre.
(Ani)

Megtörtént, igaz történeten alapult a novellám.
Töredékét mondtam el annak, amit hallottam, képtelenség volt annyi szörnyűséget leírni.