2015.11.03. 23:26 | Szerző: -Ani-

Halottak napja margójára....

Amikor először találkoztam vele egy pici, törékeny nénike állt előttem, fekete kendőben, sötét otthonkában, amolyan igazi vidéki nagyanyó. Egész élete a munkáról, családról és a hitről szólt. Templomba járt mindennap, később már a rossz időben csak vasárnap, de azt sosem hagyta ki. Férje eltűnt a Kaukázusban, fia korán meghalt, majd sorban követték a többiek, kilencvenéves korára már mind a négy gyerekét eltemette, és a két legidősebb unokát is. Megviselte a sors, de nem látszott rajta, ereje mindig volt imádkozni és majdnem százéves koráig gyalog tette meg a hosszú utat a temetőig. A temető az, ami központi helyet kapott a templom mellett az életében. Feketébe burkolózott apró teste gyors léptekkel suhant végig a temetőn, sírról-sírra, kapált, locsolt, imádkozott, szemrehányó szavait sírva suttogta a semmibe.... Miért hagytatok itt?

Kis pénzecskéjét sok-sok éve szorgalmasan gyűjtögette, egy szép sírkőről álmodozott, kérte, ha meghal a férje (aki csak névleg volt ott) és fia mellé temessék, és cseréljék le a régi sírkövet. Az idős embereknél bizony még ma is egy fontos dolog, mondhatni presztizs, a sírkő, és legalább az egyházi ünnepnapokon a vázákban elhelyezett friss virág. Az "unokamenyére" bízta a kis takarékkönyvet, hisz nem ért ő a pénztárban való behelyezési cécókhoz, praktikákhoz, gondolta egy fiatal üzletasszony kezében lesz annak a legjobb helye. Egy napon, megvan az tán már húsz éve is, hogy eszébe jutott, meg nézi az ő kis vagyonkáját, ha már nem veheti kézbe, nem számlálhatja és a takarék könyv sincs nála, így hát elment a bankba. A modern, csillogó épületben egy kedves, ismerős asszonyka szaladt elébe, akit gyermek korától ismert, mindenben a segítségére volt, és megmutatta neki a majdnem üres számlát. Még jó, hogy két kísérővel ment szegényke, mert majd megszakadt a kis szíve....  Választ is kapott nemsokára...
"Mit idegeskedik, kellett, hát kölcsönvettük, mire szüksége lesz rá, ott lesz a számlán, csak nyugodtan gyűjtse tovább!" Így is tett, gyűjtött. Pár hónap kellett volna még a százhoz, azaz a száz évhez, de fáradt kis szíve már azt nem bírta kivárni, örökre megpihent...

A temetése óta eltelt négy év, de még a régi sírkő sem lett visszaállítva, nemhogy új. A sírról még egy dombocska sem árulkodott, sem virág, semmi, csak a fejfa, amit a temetésen beszúrtak a földbe. Látta ezt a másik "unokameny" és a kis családja, majd úgy döntöttek, hogy neki adják az unokája sírkövét, mivel az huszonöt éve lett eltemetve, exhumálták, elhamvasztották, felszabadult a sírhely és megmaradt a sírkő egy szép kőkereszttel, amibe belevésték; "Csak az hal meg, akit elfelednek" Ők nem feledkeztek meg a Dédiről, soha...
Egy gránit tábla is készült Dédi felirattal, amit a napokban tettek volna fel...
Halottak napján egy telefonhívás érkezett, a temetkezési vállalkozó volt a vonalban...
- El kell bontani a sírkövet, az unokameny, "aki a pénzt őrizte", a sírhely fölött rendelkezik, és feljelentést tett, csütörtökig le kell bontani!
Hm... Állítólag készül a sírkő, már állnia is kéne, de idén még meg lesz....

A bejegyzés trackback címe:

https://szerintem.blog.hu/api/trackback/id/tr128048762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.