2015.07.23. 19:29 | Szerző: -Ani-

Itt sem nyugszom

A szomszédok ablakok mögül lesték a Festőt. A Művész urat, ahogy a kocsmáros Feri hívta, ha néha elé rakott egy korsó barna sört. Mert a Festő csak barna sört ivott. A Művész úr háza átellenben volt a kocsmával. Három éve költözött ebbe a félig felújított parasztházba, derűsen, egyedül, elváltként. Nincs neki ideje befejezni a házat, mondogatta, ő festeni jött. Festett is naphosszat: a kertben, a teraszon, „amíg jók a fényviszonyok”.
Ezen a napfényes délelőttön a kocsmáros is az ajtajából figyelte. Mit akar ez az ember?! A Festő az udvar közepén kupacba hordta minden festményét. A házból kihozott egy fáklyát, maga mellé rakta a földre, és karba tett kézzel, komoran állt a nagy halom előtt. Fejében lobogtak az indulatok. Festményeit mindjárt sercegve felfalják a lángok. De ennek így kell lennie, mert tájképei, portréi, csendéletei a kutyának se kellenek. Akkor máglyára velük! Elege lett a mélységes érdektelenségből. Három éve rendületlenül festett. Szívből, lélekből. Hiába.
Fiatalon, tizenhat éves koráig kedvtelésből festett, de házassága után letette az ecsetet. Mert házat épített egy másik faluban, két fiút nemzett, háztájit művelt, veszekedett a feleségével, mint minden átlagos férfi. Lakatosként, kőművesként, végül – hogy ne durvuljon el annyira a keze – ruhaboltban dolgozott. Majd elvált.
Ebben a befejezetlen parasztházban ismét nekifutott a vászonnak. Új életét kizárólag az ihletnek szentelte. Mindenféle izmusok és tanítók nélkül festett, zsigerből. Művei egyre több tárlaton szerepeltek, művész kollégái elismerően bólogattak. Olajfestményét nagyanyjáról, aki paszulyt fejtett a tornácon, még egy országos biennáléba is beválogatták. Képeire azonban csak hébe-hóba akadt vevő. Vizuális üzenetei a külvilágnak – folyókról, árterekről, egy magányos fűzről, kocsma küszöbén gubbasztó, fogatlan vénemberről – visszhangtalanok, pontosabban eladhatatlanok maradtak. Éppen csak annyi pénz jött össze havonta, hogy az olajfestéket és a vásznat megvegye.
A Festő agya lassan elborult. Utolsó csepp a pohárban, hogy a legutóbbi expón egy képe sem kelt el. Az alkotásai iránti üveges közöny olyan volt, mint tűző napon a nagyítólencse. Összegyűjtötte és lángra lobbantotta indulatainak izzó sugarait. Bolond lesz ő maga elégni a festészet máglyáján! Égjenek inkább a képek! Pedig múlt héten a városban egy sírkövessel még a sírkövét is kifaragtatta az arcmásával, a születési dátumával és az utókornak szánt felirattal: „Itt sem nyugszom.”
Lehajolt a fáklyáért, felemelte, és nézte a lobogó lángot. Az egyik szomszéd riadtan szólt át a másiknak: „Hívd a tűzoltókat, a Festő megbolondult!” Ellenben a kocsmáros Feri, a nagydarab ember öles léptekkel elindult, feltépte a kiskaput, és kiragadta a fáklyát a Festő kezéből. Az egyébként halk szavú ember most üvöltött: „Művész úr! A jelenkor mindig ilyen. Soha senkinek se hálás. Épp múltkor mondta nekem, a legtöbb nagy festő végignyomorogta az életét. Ez alapján nagy jövő állhat maga előtt. De ha most elégeti a jelenét, füstbe megy a jövője is!”
A Festő bénultan állt, majd felnevetett. A kocsmáros földhöz vágta, széttiporta az égő fáklyát, s miután az utolsó szikra is kihunyt, átkarolta a Festő vállát. „Meghívom a Művész urat annyi korsó barna sörre, amennyit csak kíván. De ígérje meg, hogy békén hagyja a képeit.” A Festő rábólintott.
És állta a szavát. Az elmúlt 17 év során az ország megismerte a nevét, kortárs művészként a képeiből él. Nem gazdagon, de barna sörre futja belőle.

Keresztény Gabriella

A bejegyzés trackback címe:

https://szerintem.blog.hu/api/trackback/id/tr717650446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.