2012.09.05. 19:00 | Szerző: -Ani-

Nem is tudom tán három vagy négy évvel ezelőtt fedeztem fel egy kedves blogot, amit elkezdtem olvasni, majd ki is tettem az oldalamra, akkor még nem ismertem a blog íróját. 2010-ben találkoztam Tacival, Franciskával először. Kedves, törékeny emberke volt..... Kétszer találkoztunk személyesen, sokat beszéltünk Skype-on, és telefonon. Bíztatott, hogy írjak, elolvasta a novelláimat..... tanácsokkal látott el..... én is segítettem neki..... Július elején még beszéltünk..... mondta, hogy kórházban fekszik..... éreztem, tudtam, hogy haldoklik..... Sajnos nem tudtam segíteni, sajnos senki sem segíthetett...... eljött az ő ideje, mennie kellett. Szeretettel gondolok mindig rá!
Ami belőle itt a blogomon megmaradt: Menedékház 1, 2, 3 és a Pántlika csodálatos világa....
(kattints a képre)

94733.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerintem.blog.hu/api/trackback/id/tr754757402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Barti Magdolna 2012.09.06. 15:27:13

:( Sajnálom. Nyugodjék békében!

csacse · http://csacsee.blog.hu/ 2012.09.06. 17:37:59

szép megemlékezés, elérzékenyültem.

nemiswan 2012.09.09. 06:05:01

Azt hiszem,h csak bele-belekukkantottam a blogjába..nyugodjon békében :(

Karak50 2012.09.12. 16:05:32

...hittem abban, hogy a halállal nincs vége a létezésünknek.

Azt is szívemből reméltem, hogy szeretteink -ha már odaát vannak, azon a ki tudja milyen "túloldalon"-, látnak, érzékelnek bennünket, vigyáznak ránk és érzik mindazt, amit soha nem mertünk, vagy nem tudtunk elmondani nekik, amíg éltek. Nem mertük, vagy csak egyszerűen elmulasztottuk. Lustaságból, vagy csak azért, mert úgy gondoltuk, soha nem fogy el az idő, a mondandó, az érzés mindig átadható lesz....nem késünk le semmiről.

Lám, kicsi Kacat elment abba a másik világba, itt hagyott engem el nem mondott gondolataimmal és most már soha....soha nem pótolhatom azt, amit elmulasztottam addig, amíg élt, amíg velünk volt.
Pedig tényleg nem sok kellett volna hozzá. Egy kis elhatározás, feladása az "ejráérünkarramég" mentalitásnak és vonatra, buszra kapni....meglátogatni. Nem tettem, így aztán csak maradtak a szavak, a levelek, a közös verselés, amely dolgok persze -tudom- sokat jelentettek Tacinak is, de a szavak soha nem pótolnak egy kézfogást, egy baráti ölelést, a törődés valóságos megnyilvánulásait.

....minap valaki azt írta nekem, hogy szeretteink, amikor eltávoznak ebből a világból, alszanak, nagyon sokáig alszanak és egészen addig, amíg el nem jön ébredésük ideje, nem tudnak ránk figyelni, nem érzik szomorúságunkat, megbánásainkat és késői aggódásunkat sem.

...és én most valóban szomorú vagyok. Mert magamra maradok késői megbánásommal az idők végezetéig és most már abban sem bízhatok, hogy Kacat odaátról, abból a másik, titokzatos világból rám mosolyog és azt mondja:
"Ugyan kedves Karak, ne légy szomorú, hisz' semmit nem mulasztottál, nem késtél le semmiről! Egyszer majd találkozunk és akkor mindent, de mindent megbeszélünk egymással. Te csak verselj addig is, úgy, ahogy eddig is tetted, mert én, Kacat innen is olvasom ám azokat a költeményeket!"

Drága Kacat! Legyen számodra könnyű az a másik világban való lét, bárhol és bármi is legyen az!

Nyugodj békében.

Karak