Elég stresszes napok állnak mögöttünk, de azt hiszem, vagyis tudom a nagyján már túl vagyunk. Tegnap volt egy hete, hogy Marci a válltörés után visszament az iskolába, most hétfőn már egy új iskolában kezdett. Igen átírattam egy másik iskolába, most majdnem a nyolcadik év végén. Bár előbb tettem volna meg! Jó nevű egyházi iskolába járattuk, de az utóbbi két évben a gyerkőc nem érezte jól magát, panaszkodott, romlott a tanulmányi eredménye. Imádom a gyerekem, de nem vagyok elfogult vele szemben, tisztában vagyok a csibészségekkel, megvoltam győződve, hogy kis igyekezettel, türelemmel, kitartással végig tudja csinálni. De, hogy is gondolhattam!? Egy gyerek, amikor nekünk felnőtteknek is borzasztó nehéz megküzdeni mondjuk egy antipatikus, állandóan pikkelő főnökkel, hogyan tudna egy gyerek, hasonló gondokkal elbírni?! Nem akarom én bántani a pedagógusokat, inkább kalapot emelek előttük, főleg a mai világban, már jóval fegyelmezetlenebb gyerekekkel nem könnyű bánni. De vannak jó tanárok, és bizony vannak rosszak, így volt ez mindig. Emberek vagyunk. De ha valaki ezt a nem könnyű pályát választja, akkor ott helyt kell állni, a magánéletet, a gondokat stb. otthon kell hagyni. Egy pedagógustól fura az olyan kijelentés, hogy: - Nekem is van rossz napom, és a gyerekeknek is. Két tanárról van szó, mid kettő nő, és az első perctől kezdve engem is kirázott tőlük a hideg nyilvánvaló volt, hogy nem szeretjük egymást. Szégyellem magam, hogy idáig hagytam Marcit, és csak az volt számomra a fontos, hogy ahol elkezdtük ott is fejezzük be. Évekig szmk. tag voltam, a férjem rengetegszer dolgozott a suliban, a tantestület többi tagjával és az igazgatóval is jó volt a viszonyunk, mégsem mertem panaszkodni. Nem mi vagyunk az elsők, akik ezért váltottak iskolát, és azt hiszem növekedni fog még ez a létszám. A matektanárnő mindig bántotta, megszégyenítette Marcit az osztály előtt. Kedden például rögtön íratott vele egy ötpercest, és amikor a gyerek azt mondta nem értem, az volt rá a válasz, hogy otthon volt két hétig, tanulhatott volna. Olvassa el még egyszer, és ha akkor sem érti, akkor hülye. Ezt a fájdalommal teli két hetet senkinek nem kívánom, ennek ellenére tanultunk, pótoltunk ahogyan csak tudtunk. Hétvégéken korrepetitor is jár hozzánk, foglalkoznak az egész heti anyaggal. Az énektanárnő pedig egy rosszindulatú ember. Évekig járt a gyerek zeneiskolába, zongorázott, tehát énekből annyira nem hülye, főleg nem annyira, hogy pályaválasztáskor, nyolcadik félévben meg kell őt húzni. Igen ez történt, van „egy darab” egyes énekből a félévi biziben. Senki nem hiszi el. No, de elég, nem panaszkodom tovább…. sorolhatnám napestig, mert lenne mit.
Most egy nagyon jó suliba jár, még haza sem ér már várja a reggelt, hogy mehessen. Iskolabusz háztól-házig viszi, hozza, szimpatikusak, kedvesek a tanárok. Az igazgató néni egy nagyon jó ember, csütörtökön meghallgatott minket, megnézte Marci füzeteit, és meglátta a gyereken, hogy szomorkás, zaklatott. Kérte dobjon el minden sérelmet, hagyjon maga mögött minden rosszat, és kezdjen új életet ebben az iskolában. Pár napja történt, Marci azóta jókedvű, szeret suliba járni, és bízom benne, hogy év végén egy sokkal jobb bizit tarthatunk majd a kezünkben. Ennek a történetnek van egy tanulsága, nem elég meghallgatni a gyereket, hallgatni kell rá, és nem kell megvárni, amíg azzal fenyegetőzik, ha nem viszem át máshová, inkább kirúgatja magát. Ráadásul akkor nem rondítaná a bizit ott az, az ének jegy….