Most egy olyan dologról fogok írni, ami szerintem sokunkat érint, de senki nem beszél róla, mert igen „rázós” a téma.
Fiatalasszony koromban sokszor hallottam férjem nagymamájától, a mi kis Dédinktől egy történetet….
Az én általános iskolai osztályfőnököm férje volt a háziorvosa, és dédi az ő anyukájával baráti viszonyban volt. A néni sokat tett a családjáért, háztartást vezetett, gyerekekre vigyázott stb… Mindig mesélte Dédinek, hogy nem becsülik meg őt, lenézik mert vidékről jött, szinte megtűrt személy volt a családban. Majd hozzátette, hogy eljön az az idő, amikor tíz körömmel kaparnák őt ki a sírból, de akkor már késő lesz. Amikor meghalt a néni, a lánya, az én osztályfőnököm bizony azt mondta a Dédinek, hogy mindent megtenne azért, hogy az édesanyja újra köztük lehessen.
Ugyanakkor én, amikor megszületett az első gyermekem, és nem volt más segítségem, csak az anyósom, aki jót akart, benne láttam minden ellenséget, és majdnem hogy rossz néven vettem tőle minden segítséget. Egyedül akartam megoldani mindent, tapasztalatok nélkül. Most, hogy belegondolok, fantasztikus türelme volt hozzám, és mindig megtalálta azt a kis „egérutat”, ahol segíthet unokájának, és általa a menyének. Istenem, ha akkor ezt a mai ésszel felfoghattam volna!!! Első férjem, az ő fia halála után kezdtem el felfogni, hogy mennyire szeret, lányaként kezel, és mindent megtenne a gyermekeim és az én boldogságomért. Aztán nagyon hamar elment, azóta is szeretettel emlékezem rá, arra a sok mindenre, amit tőle tanultam. De jó lett volna még életében elmondani neki, hogy én is mennyire szeretem! Kicsit bízom benne, hogy mielőtt meghalt érezte, sikerült bebizonyítanom neki. Dédivel mindig veszekedtek, de Dédi nagyon szerette őt, és a hugát is, aki egy hónappal anyósom előtt halt meg….. Anyósom haldoklott, amikor Dédi eltemette Jucit, akivel egy szívinfarktus végzett, és Dédi úgy járt be a kórházba, hogy hallgatnia kellett Mariska szemrehányásait, hogy Juci nem képes bejönni hozzá…. Egy anyának ezt is el kell viselnie! Nem árulhatta el haldokló lányának, hogy Jucit már eltemették, hisz másik leánya is nem sokkal ezután meghalt….
Viszont vannak anyák, akiknek tényleg vannak bűneik! Elhagyták a gyermeküket, elvették annak életét stb…. De mi, akiket az édesanyjuk rendben felnevelt ennek ellenére mégis találunk az anyáinknak felróható bűnöket, ami alól igazából már csak a halála oldozza őket fel…. vagy....... akkor jövünk rá, hogy talán nem is kellett volna haragudni...vagy csak kicsit.... nem ennyire...
Én is hordozok a szívemben haragot az anyám iránt, de ezt vele soha nem éreztettem! Sőt, mostanság kezdem „átértékelni” a dolgokat, és azt hiszem az ítélkezés nem az én tisztem! Nekem ő adta az életet, nevelt, ahogy nevelt, a maga módján, az ő legjobb belátása szerint….mindent megadott, anyagiakban többet is, mint kellett volna, csak… csak a szeretet, és talán az idő volt kevés.... Szeretetet ő gyermekkorában egyáltalán nem kapott, azt még tudott adni de a többit nem volt kitől megtanulnia. Becsülettel felnevelt, mert én itt vagyok! Hogy milyen példával szolgált? Én egész más ember lettem! Látom az ő hibáit, érzem, fáj a lelkemben, ennek ellenére amikor „kemény” vagyok vele, és kicsit szemtelen, este nem tudom nyugodtan párnára hajtani a fejem, míg bocsánatot nem kértem tőle, vagy nem győződtem meg arról, hogy már nem haragszik. Nehéz a múlt sérelmein túltenni magunkat, talán nem is sikerül, míg élünk…. De hiszek a megbocsátásban, amit meg kell tanulnunk, ha nem akarjuk lelki rokkantságban leélni az életünket…. Én még gyakorolok…. Remélem egyszer… és még időben elmondhatom magamról, hogy tisztáztam magamban a dolgokat, megbocsátottam, megnyugodtam. Esendő emberek vagyunk, gyermeket nemzeni könnyű, utána eleink példáját követjük, ’s ha nem, nem látjuk a jó példát, hát próbáljunk változtatni rajta, sok-sok szeretettel. Ezt a szeretetet viszont ne felejtsük el továbbadni gyermekeinknek, akik ugyanúgy áhítoznak rá, mint mi!!!!!!!!!!