Álmomban egy egész más „világban” jártam. Majdnem nyolcvan évet ugrottam az időben… Este a „Döglött akták” című filmen aludtam el…. A film egy része a harmincas évek végén játszódott,  világvége hangulat, gazdasági vállság stb., és ha jól gondolom az Orson Welles: „A világok harca” rádiójáték által kialakult pánik idejére helyezték a történetet a film alkotói. No, mindegy… Elaludtam majd jött az álommanó, aki különös álomport hintett pilláimra, nagyon szép álommal ajándékozott meg. Érdekessége volt még, hogy fekete-fehérben álmodtam az egészet.
Egy szecessziós épületben találtam magam, sőt mondhatni, hogy kiköpött mása volt az Andrássy úton található schanzer-villának. Nagy ütött-kopott faládán ücsörögtem, karádis frizurával, csinosan, szoknyában egy hatalmas ablak előtt. A szobában nem volt semmi berendezés, valahol, valaki zongorán játszott, beszűrődött az édes muzsika, arcomon peregtek a könnyek és csak bámultam ki az ablakon a távolba. Aztán valahonnan odalépett hozzám egy férfi, világos felgyűrt ujjú ingben, átölelte a derekam, felsegített és magához húzott. Mintha csak őrá vártam volna, hozzábújtam, fejem a mellkasára hajtva szippantottam magamba ingének frissen mosott illatát. És ahogy az álmok nagy összevisszaságában ez lenni szokott, hirtelen megváltozott a helyszín, és egy nagy, díszes loggián találtam magamat. Egy zenekar játszott, amikor lenéztem, táncoltak az emberek, rengeteg gyerek volt, valamit ünnepeltek. Engem az álombéli lovagom húzott újra magához, egy csókban, ölelésben összeforrva forogtunk… szinte az idők végezetéig…. Mintha a világból szerettünk volna kitáncolni.
Nincsen vége, ne várjátok, csörgött az óra és felébredtem. Az a fránya, tetű óra!