Feladom rá a hátizsákját, kezébe adom az úszószerkóval a sporttáskát, és még utána kiálltok az ajtóból, mert szórakozottságáról már jól ismerem: - A táskát el ne hagyd! 
Bemegyek a szobájába….. – Atyaisten! A tegnapi szennyes fele a padlón, puffon bőrkabát, farmer, motoros dzseki, tetejében a pizsama egyik fele, másik az ágyon. Számítógép bekapcsolva, az íróasztalon halomban a tanszerek. Az ágy mellett sportújságok szanaszét, egyik újságról az egész „barca”, másikról a „fürtös” Ronaldinho mosolyog rám, összeszedem őket. Nyitott fiókok, összetúrt pólók a szekrényben…. - Hát ezért görnyedek a vasalódeszka fölött órákat? Majd nekiállok szépen összepakolni. Közben eszembe jut, hogy mekkora gyerek…. Hiába a majdnem két méter, a pelyhes áll, de a mosolygós kék szemekben, és még a buksiban ott a gyerek, az én gyerkőcöm. Aki tegnap rám hozta a frászt, amikor a hátam mögött lepattintotta a kőre a kosárlabdát, akinek este, kiszedtem az ételt, és elmondta, hogy még utána mit akar enni, „kakast is és libát is”. - Persze, hogyne! Aztán ott maradt majdnem a fele annak is, amit kiszedtem elé. Akinek a bögréje fél literes, és csak azért is „húzóra” megissza a beletöltött, teát vagy szörpöt, hogy cukkoljon vele. Huncut mosollyal nyugtáz minden jól sikerült „anyabosszantó” praktikát, és valahol belül én is csak mosolygok rajta. Este korán elaludt a nappaliban…. A fél alvásban lévő nagy mackót kész művészet volt bekormányozni a szobájába. Hm…. nemsokára valami nagyobb ágy is elkelne neki… Esetleg egy franciaágy, kényelmes…. De hová, be sem fér a szobájába?! Lassan bekúsznak gondolataimba a mind régebbi emlékek…. A kicsi szőke, göndör buksikája, és amikor esténként melléfeküdtem, hozzám simult és meséltem neki…. Nos végeztem a szobarámolással elmúlt a rosszkedvem, talán nem is volt… igazából nem is haragudtam rá, vagy ha igen, tán csak egy percig…. tovább úgysem tudok.