Ültem a gép előtt és egyszer csak megrohantak a régi emlékek. Eszembe jutottak az általános iskolában eltöltött évek, amiket anno úgy nem szerettem, de minél idősebb az ember annál szívesebben emlékszik vissza rájuk. Kevés osztálytársamat tudtam megtalálni a közösségi oldalakon, most viszont rákerestem immár nem először egy kedves osztálytársnőmre, egykori barátnőmre és nagy örömömre megtaláltam, Babi tavaly regisztrált. Nem változott semmit, ugyanolyan kedves, mosolygós, karcsú, mint annakidején. Voltunk nyelvnyújtogatós, hajcibálós ellenségek, legjobb barátok, padtársak és minden, ami elsőtől nyolcadikig lehetséges. Mindketten szerettünk rajzolni, talán már írtam is az öltöztetőbabás időszakunkról, az mindig eszembe jut. Gyönyörű babákat, vagyis nőket rajzoltunk, kivágtuk, nevet adtunk nekik, majd rengeteg ruhát terveztünk, rajzoltunk nőcikéinknek. Akkoriban a suliba járt havonta egy bácsi és töltötte a rost tollainkat, mindenféle színű filctollunk volt, és persze nem győztek minket a szüleink rajzeszközökkel ellátni. Babi sokkal szebben rajzolt, mint én bátrabban használta a színeket, „lányai” a valóságtól elrugaszkodottabbak voltak, nádszál karcsúak, hatalmas kerek mellekkel, hosszú, sötét hajkoronával, amolyan igazi barbi babák. Én a virágos, szőke, romantikus álmodozó stílusban rajzolgattam, ilyen is maradtam a mai napig. Próbáltam utánozni őt a rajzolásban, sikertelenül, de így utólag visszagondolva jobb is, hiszen játékainkban nagyon jól kiegészítettük egymást. Sajnálom, hogy a középiskola kezdetével elváltak útjaink, és azóta semmit nem tudok róla, osztálytalálkozón sem volt. A mai eszemmel már máshogy kezelném ezeket a dolgokat, nem téveszteném szem elől a barátokat, de ugye ezzel egyik tizennégy éves gyerkőc sem foglalkozik. Ezért manapság sokkal jobb helyzetben vannak a fiatalok, itt az internet, a közösségi oldalak, amin már kisiskolás kortól fent van némelyik gyermek, így aztán nem lehet „elveszíteni” egymást. No, ennek ellenére néha felmerül bennem, hogy minek is pakolásszúk fel magunkat a netre?! Jó ez vajon vagy nem? Hisz aki egyszer ide „felteszi a lábát”, az igencsak leinformálhatóvá válik…( de ennek köszönhetem sok régi barát megtalálását is)  Most jót somolygok ezen, mert eszembe jutott egy festő barátunk, aki ha az új technikai találmányokról beszéltünk, rögtön lehallgatásról, lekáderezésről regélt, azt is majdnem suttogva. Jó pár éve nem találkoztam vele, vajon mit szólna ahhoz, hogy blogot írok? Tulajdonképpen a blog írásról is megoszlanak a vélemények, van, aki jó szemmel nézi, és bizony van, aki hülyeségnek tartja. Hm… a fene tudja! Nem csinálhat az ember mindig csupa olyan dolgot, aminek haszna van, értelmes, vagy éppen mindenkinek tetszik…. Ez is az emberiség, vagyis a szokásaink oly színes palettájához tartozik, ettől a "sokféleségtől" olyan szép a világ!