Tényleg ledöntött a lábamról ez a fene nátha. Egész nap feküdtem, és olvastam. Apci és Marci elmentek késő délután a Vulkánfürdőbe Celldömölkre, lelkemre kötötték, hogy: Fekvés. Én viszont Gyorsan nekiláttam írni, mert fekve és ágyban ülve nem igazán megy csak a jó öreg fotelban.

Frank B. Linderman könyvét olvastam 1869-1938, volt trapper, vadász és cowboy, aki éveket töltött az észak-amerikai síkság indiánjai között. Jó néhány könyvet írt az ott élő indián törzsek életéről, ez a könyv a varjú indiánokról szól. Csinos Pajzs, a varjú törzs legendás orvosságos asszonya mesél napokon át az írónak.

Csinos Pajzs (1856-1944) a 19.század végén még megélhette a vándorló életmódot és a változást, ami a bölény csordák eltűnésével, és az indiánok életét ellehetetlenítő rezervátumok bevezetésével történt. Nyögvenyelősen indult egy kicsit a könyv, majd nem tudtam letenni, kiolvastam „egyszuszra”. (csak 217 oldal) Az idős indián asszony tolmáccsal és jelbeszéddel mesél a törzsi háborúkról, az észak-amerikai sivatagi indiánnők hétköznapjairól, születésről, házasságról, csodálatos gyógyításokról, varázserejű álmokról. Nagyon érdekes. Olvasás közben állandó mosolyra görbült szám az indián nevektől. Például a könyv elején elnevezte az asszony az írót: Jelekkel Beszélőnek, a tolmácsát pedig Vele Megy-nek hívták. Felsorolok néhány nevet, hogy ti is örüljetek: Őrült Sógornő (férfi), Jól Öl, Baltával Üt, Sok Tett (törzsfőnök), Suhanó Hód, Jó Macskafarok, Hosszú Ló, Festett Asszony, Előre Megy (férje), Két Skalp (a húga), Kis Arc.

Így készült az egyik fő táplálékuk a pemikán:
”- A jó sovány húst vékony csíkokra vágtuk, kicsit megszárítottuk, és barnára sütöttük. Aztán a prérin szanaszét heverő nagy kőkalapácsokkal kis darabokra zúztuk a száraz húst. Ezeket a kalapácsokat még a Tűz Nélkül Élők Népe készítette. Utána, érett berkenyét áztattunk vízbe, és felforraltuk benne a porrá tört csontokat. Amikor az kihűlt, a víz tetejéről leszedtük a csontvelő zsírját, hozzákevertük a húshoz, majd az egészet bölényszív hártyákba tettük, és hagytuk megkeményedni.”
A szárított hús készítése sem volt valami könnyű feladat, persze minden bölényből:
”- Először feldaraboltuk az állat húsát az elválasztó hártyák mentén, majd lefejtettük ezeket a hártyákat, és a húst a szabadban felállított állványokra helyeztük. Nappal gyakran forgattuk a hússzeleteket, éjszaka pedig mindet levettük, halomba raktuk a földön, bölénybőrrel letakartuk, és addig tapostunk rajta, amíg az összes vért kipréseltük a húsból. Reggel újra szétterítettük a húst az állványokon, ügyelve, nehogy a hús ugyanazokon a helyeken érjen hozzá, mint előtte. Ha egy asszony erre nem figyelt, elveszthette az összes húst, mert az állványoknak azon része, amelyhez már egyszer hozzáért a friss hús, megrohaszthatta azt.”

És egy kicsit a születésről, gyermekgondozásról:
”- Amíg az ajtóban álltam, Bal Kéz négy parázsló fadarabot vett ki a tűzgödörből. Egyet az ajtónál helyezett el a földre, egyet baloldalon, félúton a főhely felé, egyet a főhelyre, és egyet a fekhelyem elé. Aztán egy kevés bölény-nemeszi-füvet (zsálya) szórt rájuk, és azt mondta, induljak el balra (a nap járásának irányában), körbe az ágyam felé, átlépve a négy parázskupacot. – Úgy menj, mintha sietnél valahova – mondta, majd megsimogatta a hátam a bölénytakarója farkával, és morgott, mint a bölénytehenek. – A második parázs halomnál már éreztem, hogy futnom kell ahhoz, hogy időben elérjem a fekhelyemet. Átugrottam a harmadik és negyedik parazsat, letérdeltem a bölénytakaróra, belekapaszkodtam a két cövekbe, és az első gyermekem, Fenyőtűz már ott is volt velünk.”
”- Amikor eljött az ideje, felálltam az öreg Bal Kéz pedig egy darab barna bölénybőrt tekert a derekam köré. A gyermekemet bekente vörös festékkel összekevert zsírral, majd behintette porrá tört bölénylepénnyel, végül pedig agyaggal borította a csípője és a térde közti részt. Mikor ezzel megvolt, egy réteg bölényfejszőrbe burkolta, majd finomra cserzett szarvasbőrbe csavarta, és egy csík erős nyersbőrre fektette, hogy a feje ne bukhasson hátra. Végül ezt a kis csomagot barna borjúbőrbe tekerte, és a kezembe adta. A következő nyolc napban, minden este kicsomagoltam a kislányomat, megmostam, majd újra bedörzsöltem zsírral, és puha bölénybőrre fektettem, hogy hadd hadonásszon a kezével, amíg újabb takarók készen nem állnak. Ilyenkor még nem fürdettük az újszülötteket. Később, amikor már eltudták viselni a vizet, minden este megmosdattuk őket, a fiúkat hideg, a lányokat meleg vízben.”
”- De ugye a szülés után egy ideig nem dolgoztatok? – kérdeztem.
- Ó de igen – mosolyodott el. – Viszont kicsiket léptünk, és nem ittunk, nem ettünk semmi meleget egy holdon keresztül. Mindemellett, amikor költöztünk, és lóra kellett ülnünk, a térdünk felett összekötöttük a lábunkat, lapos csomagokra ültünk karunkban a gyermekünkkel, és a lábunkat előrenyújtottuk két oldalt a ló nyaka mellett, de ez nem tartott tovább egy holdnál.”
Remélem kedvet csináltam a könyvhöz ezzel a kis bemásolással…..De ha nem olvassátok el, akkor is egy pici bepillantást nyertetek általam a 19. században élő indián asszonyok kemény életébe.