Szombathelyen egy kis postán vártam Tónira, ahol fültanúja voltam a következőknek:
Sanyi bácsi a postás kisasszony kérésére várakozni kényszerült egy kicsit, addig Tóni fiam került sorra. Mögöttünk állt egy másik bácsika, aki régi ismerősként kedélyesen köszöntötte Sanyi bácsit, érdeklődött a kedves családja hogyléte felől, majd a feleségéről kérdezősködött. Sanyi bácsi csak legyintgetett, majd imigyen válaszolt:
- Rákos beteg.
- Milyen stádiumban van? Lehet rajta még segíteni? – kérdezősködött csendesen, tapintatosan a másik bácsika.
- Nem, már nem csinál semmit, kaja nuku, minden nuku, jár hozzá egy asszony, az fürdeti, és a gyerekek hordják a kaját.
- És tudja, hogy mennyire nagy beteg? – így a szimpatikus bácsi.
- Nem, nem tudja. – mondta Sanyi bácsi.
- Még jó, talán bele is őrülne… - felelte erre a másik bácsi.
- Jaaa, hát ő beleőrülne biztos.. – volt Sanyi bácsi válasza.
Tóni végzett, kijöttünk….
Felháborodtam. Bármire megesküdnék, ha ugyanez történik de fordítva, és a néni találkozik egy jó baráttal ez egész másképp történt volna. Valahogy így:
- Hogy van a kedves férjed?
- Jaj, ne is kérdezd! Sajnos nagyon beteg, rákos beteg. – mondta volna a néni sírdogálva, és elmesélte volna, hogy ő fürdeti, hogy etetgeti, szeretgeti és bízik a Jóistenben, hogy segít majd rajta.
Miféle emberek vannak?! Addig jó az asszony, amíg kiszolgál, főz, mos és takarít? Addig kell megbecsülni amíg tudjuk, hogy kaphatunk tőle valamit? Amikor már adni kell, szeretni, ápolni, akkor már nem jelent semmit?!
Ez a bácsi, majd ha meghal a felesége sírni, zokogni fog. És nem a nénit siratja majd, nem a hű feleséget, gyermekei anyját, a nőt, a nagy szerelmet, hanem önmagát. Önmagát fogja sajnálni, siratni, hogy egyedül maradt, nincs többé aki kiszolgálja, aki meghallgatja, aki megérti, aki vigasztalja. Nagyon szomorú ez! És hány ilyen Sanyi bácsi él köztünk….