Imádok sokáig aludni, de mostanában úgy érzem lemaradok valamiről, ha ezt teszem. Csodálatosak a reggelek, hihetetlen milyen gyönyörű zöld pompában ragyog a kert, a táj bármerre nézek. Ülök kint a teraszon, hallgatom a madarakat, a bátrabbak leszállnak és egész közel hozzám, csipegetnek a harmatos fűben. Távolból kapálás nesze hallatszik, harsogó hangja a kapának, ahogy harapja a földet, a szomszéd néni lehet, szorgoskodik a kertjében még a nagy meleg beállta előtt. Rövid idő múlva már az autómban ülök, robogok a szomszéd község felé. Virágzik a repce, csupa-csupa sárga virág az út mellett minden, jó mélyeket szippantok a levegőbe a lehúzott ablak mellet, nagyon fincsi illata van. Lassítok, hogy minél tovább tartson ez az élvezet. Megérkezem, a nyüzsi, a forgalom inkább hasonlít egy kisváros életéhez, ugyanis piac nap van. Biciklivel, gyalogosan, kosarakkal igyekeznek az emberek a piactér felé, mindenütt parkoló autók, pakolászó emberek. A szembe jövők arcán elégedettség, kezükben tömött szatyrok, kosarak, melyekből palánták és virágok kandikálnak ki. Rengeteg kertész jött a piacra, gyönyörű portékájával. Ilyenkor az ember rögtön számot vet az otthon található virágládákkal, és azokon kívül vajon hány cserép árválkodik üresen, mit kéne megtölteni ezekkel a szebbnél-szebb virágokkal. Száguldó gondolataimnak, vásárlási lázamnak csak a virágok ára az, amely megálljt parancsol, megszelídülök, újra számolok. A kertész mosolyog, régi ismerős, kétségbeesett kérdésemre, hogy lemaradtam-e, lesz-e jövő héten is, nevetve válaszol. - Aki most vet, az majd arat is! – fűzi hozzá bölcsen. Aztán elmeséli, hogy már nem fenyegetnek fagyok, most érdemes mindent ültetni, és jövő héten még több minden lesz. Szeretem a virágokat, de nem szeretek ültetni, még kesztyűben is utálom a földet fogdosni. No, sebaj! Minden évben végigcsinálom, és imádom a végeredményét! Maradok a jövő heti virágozás mellett, addigra minden hozzávalót beszerzek, pontosan fogom tudni miből, mennyi kell, de most sem megyek üres kézzel haza. A szebb palántáknak húzós ára van, paradicsom korai törpe, nagyon szép, darabja ötven forint, veszek több fajtát, paradicsomból összesen húsz darabot. Zellert és cseresznyepaprikát is, „erőspista” lesz belőle, abból ötvenet, azért még két virágpalánta is landol a kosaramban. Egy kis nézelődés, lacipecsenye illata keveredik a virágokéval, pletyiző asszonyok, mézet áruló bácsi, bókokkal tűzdelve harsányan kínálgatja a portékáját az előtte elsétáló asszonyoknak. Kifelé menet romák árulnak mindenfélét, igazi zsibi, törött bögre, görbe bögre, függöny, nyugágy, és mindenféle. Nem akarok itt semmit, de menet közben megakad a szemem négy gyönyörű, zöld, kerti rattan fotelon. Továbbmegyek, majd vissza, miért ne kérdezhetném meg legalább az árát. – Hatezer! – válaszol mosolyogva a kicsit dundi roma nő. – Darabja? – kérdezem, egyáltalán nem csodálkozva, hisz miért ne, szépek, és újonnan jóval drágábbak.  – Nem, a négy darab. – jött a válasz. Üzletet rögtön nyélbe ütöttük, házhoz szállítva az ár ugyanennyi maradt, immár elégedetten, boldogan robogtam hazafelé. Itthon egy falubéli „szorgosember” elültette egy óra alatt a palántáimat, boldog volt, mert pénzt kereshetett, hisz hónapok óta nincs munkája. Örömömben még én is kicsit kigazoltam a bokrok alját, és ott ahová a fűnyíró nem ér el. Este egy bögre finom teával kezemben, már az egyik rattan székben ücsörögve hallgattam a madarak csicsergését.

Franci kipróbálta a széket....