2011.05.01. 10:42 | Szerző: -Ani-

A szeptemberi harmatos reggelen az öreg iskola épülete hamar benépesült zajos, jókedvű diákokkal. Van, aki a házi feladatot sietett bepótolni még becsöngetés előtt van, aki már a tízórait tömte magába, de legtöbben harsányan meséltek egymásnak. Két kislány ült a lépcsőn és persze egy harmadikról beszéltek, ahogy az a diáklány berkekben lenni szokott. – Julcsi nem mondom, jól kikaptad ezzel az ültetéssel! De biztos Mara néni még változtatni fog rajta ezen a héten, legyünk jók az óráin és akkor talán egymás mellé ülhetünk. – hadarta a szőke magabiztosan copfos barátnőjének. – Igen, pont nekem kellet kifogni a kis kedvencet, mindjárt hozza anyuci, és cipeli helyette a táskáját! Emlékszel év végén, milyen ciki volt, amikor behozhattuk a kedvenc játékunkat, vagy kisállatunkat? Ő mit hozott, egy kopott macit! És különben is, nem lehet vele játszani rendesen, ki sem engedik, még számítógépe sincsen! – mondta Julcsi összeráncolt homlokkal, hátradobva két rakoncátlan varkocsát. Eszter megértőn figyelt, nem palástolva sajnálatát, olykor együtt érzően végig simított Julcsi karján, és így ment ez csöngetésig. Az ügyeletes tanár igyekezett beterelni mindenkit az osztálytermébe. Mire a halk szavú, szikár, fekete kontyos Mara néni az osztályba lépett, már mindenki a helyén volt. Julcsi mellett üresen tátongott a pad, Erika nem érkezett meg. A gyerekek felálltak, elmondták az imát, a hetesek jelentették a hiányzókat, a tanárnő beírta a naplóba, majd nagyot sóhajtva felállt, kis szünetet tartva körbenézett, halkan elkezdte a mondanivalóját. – Gyerekek! Ma reggel beszéltem Erika anyukájával, Erikát az éjszaka bevitték a kórházba, megérkezett a donor. Az osztályban megszűnt a pusmogás, mindenki csendben nézett Mara nénire, aki folytatta. – Nem tudom tudtátok-e, Erika mesélt-e a betegségéről ez alatt a két év alatt nektek. Az osztályban halk, kissé felháborodott moraj jelezte, hogy senki nem tudott semmiről. – Pedig, bizony ez a kislány egy nagyon-nagy betegségben szenved, amit úgy hívnak, hogy leukémia. Már nagyon előrehaladott volt a betegsége, egy nemzetközi várólista segített rajta, most csontvelő átültetést kap. Viszont ez a betegség annyira legyengítette a szervezetét, károsította a többi szerveit, hogy több mint valószínű egy külföldi kezelés is vár rá, vagyis arra lenne szüksége. Az örökké fontoskodó Piros majd ki esett a padból úgy jelentkezett. – Igen Piros, hallgatlak, tessék! – Mara néni, az anyukám testvére is abban halt meg kicsi korában Anya mesélte, akkor még nem tudták meggyógyítani. – mondta el egy szuszra, kikerekedett nagy szemekkel Piros. -  Bizony, bizony. Gyerekek ma már ettől nem kell félni, Erika hamar meggyógyul az orvostudomány csodákra képes, és az összefogás is. Ezt most miért említettem? Mert mielőtt hazamentek, adok nektek egy borítékot, benne egy levelet és egy csekket, amit vigyetek haza a szüleiteknek. Benne van az a számlaszám, amin lehet segíteni ennek a szegény kislánynak, hogy egyszer ugyanolyan egészséges gyermek legyen belőle, mint amilyenek ti vagytok. Julcsikám megkérlek, segíts összeszedni Erika holmiját, nem tudom, de szerintem ebben a félévben nem jön már iskolába, odaadjuk az édesanyjának, aki holnap eljön értük. – Mara néni, akkor nem végzi el a második osztályt? – kérdezte Julcsi csendesen. – De igen, én felajánlottam, magánórákon foglalkozom vele, és ha minden jól megy, ott folytatja majd ahol ti, és veletek együtt már a második félévben. Az osztályra szokatlan csend, és szomorúság nehezedett, a szüneteket is inkább a padban töltötték a diákok, még a fiúk is halkan, megszeppenve Erikáról beszéltek. Nem csoda hisz együtt jártak az óvodába, együtt kezdték az iskolát, néhány új diákot kivéve, akik máshonnan érkeztek. Utolsó órán kiosztották a borítékokat, a gyerekek gondosan elrakták, de nem úgy, mint ahogy azt az iskolai levelekkel szokták, bedobva a táskába, nem ennek a borítéknak egészen más jelentősége volt. Erika egészsége, élete lapult benne, amit a kis kezek gondosan simítottak bele a tolltartójukba, füzettartóba, a táska külön zsebébe. Julcsi és Eszter alig nyúlt az ebédjéhez, nem nagyon beszélgettek, mindkét lány a gondolataiba merülve ülte végig az étkezést, sőt a tanulószobát is. Julcsi délután odaadta édesanyjának a borítékot, akinek szemet szúrt lánya szomorú kedvetlensége. – Beteg vagy kislányom, fáj valamid? – kérdezte aggódva. Julcsi csak pislogott, majd hangos zokogásban tört ki. – Ugye meg fog gyógyulni? Ugye segítünk neki? És ugye nem fog meghalni? Én mindig bántottam, de nem tudtam! Miért nem mondták meg nekem? Patakokban folyó könnyeit, maszatos kis kezével törölgetve, bújt a mama karjaiba. – Kicsikém, persze, hogy segítünk, meglásd nem lesz semmi baj! – csitította kislányát, közben észre sem vette, mennyire szorítja, és szégyellte magát, hogy nem csak a szomorú együttérzéstől, hanem a hála könnyeitől párásodott be a szeme, hogy nem az ő kislányáról van szó. Eszter miután átadta a levelet, elmondta szüleinek, hogy idén nem akar még új biciklit, a barbiknak jó még a régi ház, és nem akar abba a drága táborba menni, ahol nyáron nyaralt az osztálytársaival, úgysem volt olyan jó. Édesapja térdére ültetve kislányát beszélt a szeretet és az összefogás erejéről, a csodákról, amire együtt ez a két dolog képes. Reggel nem sokkal a becsöngetés után megérkezett Erika édesanyja. A törékeny, szomorú arcú asszonyka ott állt az osztály előtt, és nem sejtette, hogy őt most mindenki mennyire másképp látja, másként szegeződnek rá, mint azelőtt ezek a kicsi, de nagyon kritikus gyermekszemek. – Leülhettek! – mondta a tanárnő. Míg ő az asszonnyal beszélgetett, átadva Erika tornafelszerelését, technika zsákját, az osztályban szokatlan csörgés, zörgés nesze hallatszott. Majd szép sorban elindultak a gyerekek az anyuka felé, Julcsival az élen. – Ezt tessék odaadni Erikának, ez nagyon tetszett neki. – nyújtotta Julcsi kis papírtasakban kedvenc barbi babáját. – Én ezt a Hello Kittis tolltartót szeretném elküldeni neki. – lépett a meghatódott asszony elé Eszter. A tanári asztal perceken belül tele lett a gyermekek ajándékaival. Alex a szőke kisfiú, sokáig matatott a táskájában, és egy kilyukasztgatott cipős dobozt húzott elő. – Mi ez Alex? – kérdezte homályos szemekkel, de mosolyogva Mara néni. – Ez a Döme! Ez egy kis hörcsög, amit annyira szeretett volna Erika, és olyan sokat dajkált, amikor év végén behoztam. Ő az én kedvenc állatom! Hátha jobban fog menni neki a gyógyulás, ha ott van vele. – mondta Alex nem kis meggyőződéssel. Erika anyukája könnyeivel küszködve mindenkinek megköszönt mindent.
– És szeretném, ha hazavinnétek, ezt a sok mindent, amit hoztatok, otthon vigyáznátok rájuk, és ha hazajön a kislányom a kórházból, akkor mindannyian a vendégeink lesztek és személyesen adhatjátok oda, amit szeretnétek. Addig is elmondok mindent neki, elmesélem ezt a sok szeretetet, ami belőletek árad, és megtöltötte ezt az osztálytermet, ez a szeretet olyan sok, hogy meg fogja tölteni az egész kórtermet, nem csak a kislányomnak, de minden ott fekvő, beteg gyermeknek jut majd belőle egy pici.  És az anyukának a könnyek közt megbújó remény sugarai most még erősebben csillogtak a szemében.
/Cserhalmi Anna/

A bejegyzés trackback címe:

http://szerintem.blog.hu/api/trackback/id/tr592868668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

nemiswan 2011.05.01. 16:20:40

Megkönnyeztem ....GratAni,ez is egy jól sikerült írásod!
És mi lesz Erikával? Remélem,hogy meggyógyul :)

-nallag- 2011.05.02. 14:12:17

Ez egy nagyon nagyon szép írás!:)

Megsirattam nagyon, mert ugyanebben a helyzetben vagyok jelenleg én is. Osztálytársam nagyon beteg, és semmit sem tudok róla.

-Ani- 2011.05.02. 20:33:20

@-nallag-: Köszönöm, és remélem az osztálytársad mielőbb meggyógyul, ismeretlenül is szorítok neki.

zoltan1 · http://www.ferfivilag.freeblog.hu 2011.07.19. 19:35:53

Kicsit - bocsi - szirupos. De aranyos, es komoly tema. Egy helyen irtad, hogy nem kis meggyozodessel. Pozitivan fogalmazz! Nagy vagy hatalmas meggyozodessel.