Öt órakor elvittem a fiamat kresz tanfolyamra, kismotorvizsgát szeretné letenni. Szép lassan jöttem hazafelé a két „falut” összekötő úton, és gyönyörködtem a táj és az égbolt szépségében. Lassan, de ébred a természet, a fák és bokrok pici rügyei már zöldellnek az ágakon. Az út szélén lévő magas fák tetején, és a már a felére fogyatkozott szénakazlakon mindig ül egy-egy zsákmányra vadászó vércse, így volt ez most is. És ilyenkor mindig kint vannak az erdőszélén az őzikék, élelmet keresnek a szántóföldeken, most is láttam két csapatot. Bánom, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet. Az égbolt egyik oldalán a lemenő Nap fényes aranyszegéllyel burkolta be a felhőket, a másikon hegyeket és hatalmas hullámokkal habzó óceánt formáztak a felhők. Ebben a festői égi kavalkádban úszott előttem a „hegyünk”, apró pincékkel az oldalán, alatta a szerényen meghúzódó kicsi falunkkal. Hihetetlen, hogy mennyi erőt és boldogságot tud adni a természetnek egy cseppnyi szépsége! A lélek e pillanatnyi részeg mámorában felvidul az ember, felejt minden bajt és gondot. Nem is akaródzott igazán hazajönni, amikor bekanyarodtam a ház elé, azon gondolkodtam, visszamegyek. Visszamegyek, megállok az autóval egy kiszögelésben, viszem a masinámat fényképezek, nézelődök, és gondolkodom. Aztán úgy döntöttem maradok, és leülök a gép elé, leírom. Bevallom, először csak ültem, és nem akart mozdulni a kezem, próbáltam befelé hallgatózni, mit súg a bensőm, mit mond a lelkem, vagy meghallani egy angyal üzenetét. Fura gondolatok szállták meg a buksimat, nem tudom miért, de itt motoszkál bennem Ady versének néhány sora:

„De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.”

Félbe kellet hagynom az írást, Marcit hazahoznom de már sötétben. Útközben azon járt az eszem, mennyi mindent, mennyi szépet tudnék írni, például a csillagos égről, amit tegnapelőtt a teraszról bámultam sokáig. Langyos szellő játszadozott a szélcsengővel, ami különös zenei aláfestése volt a pazar látványnak. Az Afrika múzeumban vásároltam a csengőt évekkel ezelőtt, bambuszból készült és furcsa, kicsit misztikus hangja van, egyáltalán nem hasonlítható semmiféle csengőhöz, inkább kolompnak nevezném. Egyszer olvastam, hogy a bambuszból készült szélcsengő szerelem és az egészség őrzője. Azóta még jobban szeretem.
Befejezem az írást, mert sosem kerül fel a blogra, és bizony, ha belejövök reggelig tudnám folytatni.  Mi sem mondhatná el jobban most a bennem bujkáló érzéseket, mint a következő idézet:

”Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.”
/Anna and the barbies/

Ezt a bejegyzést blogbarátom Zoli írása ihlette..... irigylem Őt a "Dunájáért", aminek a partján olyan szép gondolatai születnek.
szittyazoli.freeblog.hu/archives/2011/03/16/Tavaszkoszonto_a_tavasz_elso_pillanatat_megelozo_pillanat/